Kamerun
2017. június 22. írta: Zsuzsi és Tekergő

Kamerun

1.

2017 februárjáig az első és egyetlen élményünk Kamerunról az 1990-es Argentína-Kamerun mérkőzés volt. Szépen illeszkedett ebbe a sorozatba, hogy pár nappal a megérkezésünk előtt megnyerték az Afrikai Nemzetek Kupáját. Joggal gondolhattuk tehát, hogy egy igazán vidám országba fogunk belépni. Nem így lett.

A nigériai határt követő 70 kilométer (Mamféig) egyike volt a leghírhedtebb utaknak az afrikai overlanderek számára. Az esős évszakban olyan mély volt a sár, hogy néhány nap és két hét közötti ideig is eltarthatott. Mi egy csodálatos és vadonatúj kínai sztrádán egy óra alatt tettük meg a távot, mégsem voltunk egészen boldogok, mert valahogy minden SIM-kártya árus azt a mesét akarta nekünk beadni, hogy nincsen mobilinternet. Miután öt napig – térerő híján – internet nélkül voltunk már Nigériában is, ez viccnek is rossz volt. Egy utcai grillpultnál vacsoráztunk (szuper volt: grillezett makréla, fermentált kasszávarúd, sült főzőbanán és gyenge sör), beszorítva csevegő helyiek közé, őket faggatva próbáltuk kideríteni, hogy mi van a dolog hátterében. Vacsipartnereink bizonygatták, hogy nem tettek semmi rosszat, de a kormány valóban LEKAPCSOLTA AZ INTERNETET.

Leegyszerűsítő módon, Kamerun két nyugati tartományát angol anyanyelvűek, a többi nyolcat pedig francia anyanyelvűek lakják. A két anglofón tartomány annak idején olyan megállapodás alapján csatlakozott a szintén anglofón Nigéria helyett Kamerunhoz 1961-ben, hogy önrendelkezési jogukat tiszteletben fogják tartani. Ma már komoly feszültség van az ország két fele között és ezt ott jártunkkor mi is megtapasztaltuk. A legmegrázóbb, hogy az anglofón tartományokban az iskolák hónapok óta zárva tartottak – sztrájkolnak a szülők és a tanárok. Mégis mi kell ahhoz, hogy a szülők ne küldjék gyermekeiket iskolába? Francia-ajkú katonák, rendőrök, bírák és magisztrátusok küldése az anglofón területre, a common law jogrend felszámolása, a fejlesztések elmaradása, hogy csak azokat említsük, amiket személyesen hallottunk. Éjfél körül váratlan látogatás erősítette meg, hogy feszültség van: egy civilruhás rendőr ébresztett fel minket és minden más vendéget a hotelben, hogy ellenőrizze, ki kicsoda, honnan hová megy. A menedzser aztán mesélte, hogy a rendőr az egész szállodát végig járta, mert a másnap tartandó nemzeti ünnepen, az Ifjúság Napján az anglofónok tüntetőleg nem vesznek részt.

Mamféból Bamendába vettük az irányt, az út gyönyörű volt: hegyek-völgyek, szerpentinek, pompás zöld-banánfás táj, és sehol egy autó. Útközben a falvak többnyire kihaltak voltak. Baliban viszont egy rendőr karjelzéssel jelezte, hogy az úton tüntető fiatalokat merről kerüljük ki, de azon azért meglepődtünk, hogy csúzlival lőttek ránk. Feszültség volt a levegőben Bamendában is: minden zárva, teljesen üres a nagyváros, láttuk az alkalomhoz illően feldíszített, de üres pódiumot, néhány rohamrendőrt itt-ott, de embereket sehol. Bár zsigerileg az angolul beszélők oldalán álltunk és lenyűgöztek minket a „halott város” sztrájkkal, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk Bafoussamba, ami már egy frankofón tartomány része: van net, élet és van a közelben látnivaló.

Innen vége lett a kényeztetésnek: Bamenda és Bafoussam között vállalhatatlanul rossz az út, hatalmas kátyúk és az útburkolat hiánya felváltva. Az anglofón-frankofón rész közötti határon megvettük életünk legfinomabb répáját (igaziból inkább cukor, mint répa), de egyébként nem álltunk meg nézelődni, se az Ifjúság Napját ünneplő frankofón búcsúkban, se a helyi látványosságoknál: kell idő olyan hotelt találni, ahol van wifi és befogadnak minket a parkolóba. Miközben pakoltuk elő a sátrat, egy dolgozó elmélyülten figyelte a munkákat, és végül rákérdezett: miért utazunk? Ha bárki azt gondolná, hogy kész válaszunk volt erre, nagyon téved. Végül annyit tudtunk kinyögni, hogy ezt szeretjük csinálni a szabadidőnkben. Mikor közölte, hogy neki nincs szabad ideje, nem tudtunk mit mondani. A vacsorát újból az utcán töltöttük, majd amikor hazafelé egy lány banánlevélbe csomagolt pisztácia-halpasztát kínált, lehetetlen volt kihagyni a lehetőséget. Ugyanúgy lehetetlennek tűnt megenni akár a második falatot is az egészen borzasztó ízkombinációból.

2.

Kamerun nyugati részén több ún. chefferie működik ma is, néhány tízezer – néhány százezer fős korábbi királyságok, akik őrzik hagyományaikat, palotáikban ma is épp uralkodik valaki (akinek többnyire többtucat felesége van), és azokat, vagy legalábbis a hozzájuk kapcsolódó múzeumot meg lehet látogatni. Az első, amit kinéztünk, Foumban volt. Ahogy behajtottunk a városba, rögtön megragadták a tekintetünket a köztéri szobrok, amelyek mintha a Warcraftből léptek volna elénk: hatalmas orkok a körforgalom közepén. Ennél is durvább a városközpontban egy nagy épület, ami egy kígyókkal körbefont pókot formáz – ahogy megtudtuk, ez lesz az új otthona a chefferiet bemutató múzeumnak.
dsc_9733.JPG
We were even more amazed and shocked by an other building in the city center, forming a spider and two snakes around it.
dsc_9714.JPG

Ebédelőhelyet keresve épp belefutottunk Danbe, Sambe, Didibe és Daniba, akiket legutóbb Nigériában, a drill ranchon láttunk, több mint egy hete és 400 kilométerrel arrébb. Persze kicsi a világ, minden utazó ugyanarra megy. Megegyeztünk, hogy csatlakozunk hozzájuk egy kis városnézés után. A helyi múzeum szuper volt, mind tárgyi emlékekben (bocs, nincs kép), mind az Ibrahim Njoyáról, a helyi uralkodó dinasztia legszínesebb egyéniségéről szóló sztorikban. Példaként: először felvette a muszlim vallást, majd áttért a kereszténységre, mert nem bírta a muszlim alkoholtilalmat, aztán ismét felvette a muszlimot, mert „egy feleség nem feleség, két feleség egy feleség stb”, hogy végül inkább megalapítsa a saját vallását. Egyébként több mint 600 felesége lett.

dsc_9818.JPG
A következő napokban Danékkal utazunk, háromautós konvojban, váltogatva, hogy mikor ki megy az élen. Bandjoun volt a második chefferie útunk során. Szintén vagány múzeum, persze itt is tilos volt fényképezni, Csaba azért a kedvenc gyöngyleopárdjáról készíthetett egyet borravaló fejében. Egészen odáig voltunk a gyöngyállatokért, meg az akár az egész testet elfedő jelmezszerű maszkokért.
dsc_9750.JPGdsc_9751.JPG

Bandjounból az Ekom vízeséshez mentünk, velünk az élen. A bejáratnál sorompó és mismásolás: lépjünk be, rögzítsük az adatainkat, de csak majd bent derül ki, hogy mennyit kell fizetnünk. Komoly alkudozás kezdődött a helyiekkel. Újdonsült útitársaink lehetőleg semmit nem akartak fizetni, mi viszont, ha már idáig eljöttünk, akkor maradni akartunk. Kitartással, jó fellépéssel Dietmar (Didi) elérte, hogy csak a belépőt kell kifizetnünk, nem számolnak fel külön semmit az ottalvásért. Ugyan nincs valódi kempingszolgáltatás, mi nem hittük volna, hogy beveszik a fenyegetőzését, miszerint, ha nem alhatunk a parkolóban, akkor belépőt se fizetünk, vagyis a vízesést se nézzük meg. Bevették.
dsc_9769.JPG
A vízesés még a száraz évszakban is fantasztikus, de még fantasztikusabb, hogy francia búzasört árulnak a parkoló melletti bárban. Így aztán egész este beszélgettünk, fotókat cserélünk, miközben óriáslepkék és denevérek köröztek körülöttünk. Először utaztunk másokkal, de kezdtük nagyon megszeretni, és úgy döntöttünk, velük maradunk a következő napokban is, hogy együtt tegyük meg Északnyugat-Kamerun szebbnél szebb tájakon át vezető, de borzasztó minőségű körútja, a Ring Road egy szeletét. 

dsc_9788.JPG
Reggel még megálltunk Bafutban, hogy megnézzünk egy utolsó chefferiet. smételten zseniális maszkok, szobrok, főleg a 600 év körüli szentély tetszett nekünk, láthatóan sokat koptatták a lépcsőjét, volt hangulata. Egyébként is szuper volt, hogy a németek elvágólag építettek köré egyenházakat (miután a hódítás során elpusztították az eredeti lakhelyeket), takaros rendben. Helyben ebédeltünk is már, kipróbáljuk az achut (krumplipürészerű, semleges íz), az egusit (zöldes csípős paszta), és a candát (sertésbőr feltétként, nem volt gusztusunk megkóstolni).

3. 

Lassan autóztunk a Ring Roadon, nem volt könnyű a terep és meg-megálltunk fényképezni, különösen egy kissé leomlott hídnál. Zebucsordák (a szarvasmarha helyi, púpos változata), dombok-völgyek, folyók, és pásztorok mellett mentünk el, akik drámaian különböztek a többi helyi lakostól és inkább afgánnak tűntek, mint kameruninak. Megálltunk a látványos Menchum vízesésnél, majd koraestére a Wum tóhoz értünk, hogy ott vadkempingezzünk együtt.
dsc_9872.JPG
Curiously, shepherds here looked more like Afghanis than Cameroonians. We made some photos of the Menchum waterfall, then arrived at Lake Wum looking for a nice bush camping site.
dsc_9887.JPG

Még a helyet kerestük magunknak, amikor megjelent a katonaság egy egész rajjal. Először igazoltattak minket, majd elkezdődött a küzdelem. Ők védelmi pénzt akartak, mi meg mindannyian hajthatatlan antikorrupciós lovagok voltunk. Mindenféle indokot találtak, hogy miért kell fizetnünk: katonai területen vagyunk (nem), nem jelentkeztünk be előre (naná, hogy nem), gonosz szellemek vannak a tóban (!), gyanúsan sok kéziszerszám van nálunk (!!) és a többi… egy óra nyűglődés után abban maradunk, hogy egyikünk elmegy a támaszpontra regisztrálni. Dant jelöltük ki: kicsit beszél franciául, de annyira nem, hogy ne tudna hitelesen értetlenkedni mindenen. Míg vártunk, behajtottunk a tó partján egy elhagyott tóparti építési területre, és hamarosan megjött az éjjeliőr is, aki szívesen látott minket, és mi ezt egy zacskós viszkivel háláltuk meg. Dan azonban egy óra múlva se jött, és a telefonján sem volt elérhető, Dietmarék így utánaindultak, és megbeszéltük, hogy mi is így teszünk, ha újabb egy óra múlva sincs hír. Zsuzsi főzött közben, de 30 perc után már erősen arra készülünk, hogy amint kész a kaja, sebtiben össze kell pakolni és a srácok után ugrani a tóba. 10-15 perccel később hallottuk Dietmarékat, még mindig Dan nélkül: Dannek el kellett mennie a katonaság után a csendőrségre, onnan meg a falu főnökéhez, engedélyt kérni, nemsokára jön, ők miattunk is siettek vissza. Kb negyedóra múlva Dan is megérkezett a történet egészével: hiába a sok ellendrukker, a katonaság és a csendőrség nagy csalódására a falufőnök hezitálás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy ott aludjunk, miután Dan – ismerve a helyi szokásokat – nekiajándékozott egy kétdecis műanyag palackos viszkit. Csak utólag értettük meg, mi volt a kitartó molesztálás hátterében: az előző nap erre járt egy fél tucat utazó valamelyik overland kamionról, akik gondolkodás nélkül lefizették a megjelenő katonaságot.

A két utolsó közös napot Dietmarékkal a Nyos tónál töltöttük. Az oda vezető 40 kilométer sziklás, nem könnyű terep, három és fél óra alatt tettük meg, bár többször megálltunk fényképezni a harmattan miatt fényképezhetetlen, de csodaszép tájat.

dsc_9918.JPG

 A Nyos krátertó legalább olyan nyugodt volt, mint amilyen szörnyű múltja van. 1986 augusztusában a tó gonosz szellemei elszabadultak: a tó mélyében gyűlő széndioxid egy földcsuszamlás miatt a vízfelszín fölé került és hatalmas felhőként ömlött a környező falvakra. Többszázezer tonna gáz, száz kilométer per órás sebességgel hömpölygött és fojtott meg 1746 embert. Azóta a tó mélyéről folyamatosan kitermelik a széndioxidot, hogy ne gyűlhessen ismét össze.
(http://index.hu/tudomany/tortenelem/2016/08/21/nyos-to_kitores_szen-dioxid_halal_1986/)

dsc_9917.JPG

Az estéket közös tábortűzzel zártuk, közös főzőcskézéssel, tablettás borral és francia cabernet-vel, miközben utazós és autós történetekkel szórakoztattuk egymást. Mi úgy éreztük, kicsit kurtán-furcsán, kapkodva indultunk el anno pénteken dél körül az afrikai útra, de Dietmarék például az első estét a házuktól 20 km-re töltötték az autóban: ahogy nekünk is anno, nekik is elegük volt addigra a készülődésből, el akartak indulni a Nagy Útra. Egész utunk egyik fénypontja volt ezzel a társasággal utazni, sokat tanultunk is tőlük autóról, alkudozásról, türelemről. Minket azonban hajtott az angolai vízum lejárta és indulnunk kellett. Bízunk benne, hogy egyszer még még összefutunk velük valahol Afrikában.

4.

Miután elváltunk útitársainktól, a Mount Cameroon felé vettük az irányt. Végre láttuk a kínai útépítőket munka közben. Évek óta, útlezárás nélkül aszfaltozzák a Mamfé és Buea közötti utat, de úgy tűnik, egyszerre dolgoznak az egész kétszáz kilométeres szakaszon. A mérnökök, felügyelők mind kínaiak, de – szemben a pletykákkal – az egyszerűbb munkákat a helyiek végzik. Felváltva mentünk földúton, elterelésen, kavicsos úton és friss sztrádán. A fénypont az volt, amikor egy homlokrakodó csinált nekünk saját bejáratú feljárót a kavicsra, amit épp egyengetett.

dsc_9974.JPG

dsc_9980.JPG

Délután már ott álltunk a négyezer méteres Mount Cameroon tövében, de alig lehetett látni belőle bármit. Az, hogy felmásszunk, nem igazán jött szóba: Csaba a felfelé úttól óvta az achillesét, Zsuzsi meg a lefelétől a térdét. Buea viszont csak egy kiábrándítóan szakadt városka volt, így másnap el is indultunk Doualába, Kamerun gazdasági központjába. A tea road gyönyörű volt, de hamarosan megállított minket egy rendőr, és kérte a biztosításunkat. Odaadtuk neki azt, amit Nyugat-Afrikára váltottunk Szenegálban (úgynevezett blöff). Átnézte, majd mutatta, hogy az itt nem érvényes. Nahát! Még gyorsan szerzett is egy helyit, hogy megmutassa, itt mi kell, szépen elmagyarázza. Már kezdtünk aggódni, mi lesz ebből, majd valahogy az izzasztó helyzetből nevetés és barátkozás lett, Csaba még odaadta a telefonszámát arra az esetre, ha a fickó jönne Magyarországra.

Doualában átlagos reggel, shoppingolás, rövid tanakodás után vettünk autóbiztosítást is, ami már tényleg kiterjed Kamerunra is. Már elmúlt 3 óra, amikor rájöttünk, hogy hogy a szükséges szerviz miatt most kéne Yaoundéban lennünk, nem hétvégén – kicsit későn kaptunk észbe, 240 km várt még ránk…hajjaj. Hiába siettünk volna, először nagy a forgalom, majd legalább 20 percet töltöttünk uniformis nélküli ellenőrökkel. Elkérték a biztosítást (de jó, hogy vettünk időközben!), meg a papírokat, van háromszög, mellény, tűzoltó készülék, elsősegélydoboz, viszont nincs 2 cal metallique. Hogy mi? Lassan értettük meg, hogy ez a piros-fehér csíkos fényvisszaverő cucc az autók elején-hátulján. Állították, hogy ez mindenkinek kötelező, de csak a körülöttünk álló meg az úton elhaladó autók kábé felén láttunk ilyet. De véletlenül pont lehet kapni 10 méterre az ellenőrző ponttól is... Erre hivatkoztunk, meg arra, hogy csak turisták vagyunk stb, majd egyszer csak Csaba elvesztette a türelmét, és udvariasan kiabálva követelte, hogy hívják a rendőrséget, vagy engedjenek utunkra. A taktika célt ér, megúsztuk a büntetést, azzal, hogy Yaoundéban azért ellenőrizzük le, hogy ők igazat mondtak. Nigériára készültünk lelkileg sokat, aztán Kamerunban többet egzecíroztattak minket a hatóságok.

Pukk! Ilyen hangja volt a két kavicsnak, ami berepesztette a szélvédőt. Hát ez pech, itt most nincs kit hibáztatni, erre nem készülhettünk fel. Elég rondán néz ki, szóval még egy dolog került a szervizelős listánkra, rögtön a legtetejére. Mikor ránk sötétedett, Csaba vadászkutyaként beállt egy-egy teherautó vagy busz mögé, hogy neki ne kelljen közlekedő emberektől, láthatatlan kátyúktól tartania. Yaoundében szerencsénkre Csaba volt kollégája, Rikard Nordeman befogadott minket, isteni házigazda volt. Mikor látjuk, hogy van mosógépe is, extázisba kerültünk, még az üléshuzatokat is kimostuk nála.

A következő két nap szervizeléssel telt, kikapcsolódásképp meg egyik este a házigazdánk elvitt egy kameruni táncórára. Csaba kisebb sokkot kap, saját megfogalmazása szerint kábé annyira tudta ezt a mozgást értelmezni, mint a részecskefizikát. Zsuzsinak többnyire ismerősek voltak a mozdulatok aerobicról, de a háromelemű táncmozdulatokat már nem tudta ő se követni és megelégedett a kéz-láb mozgatással (illetve az erre való törekvéssel), a teljes testes seggrázás, fejtánc már nem fért bele. Ha készült volna fénykép, se osztanánk meg. Yaoundéról még annyi, hogy itt esett meg velünk az első közlekedési baleset. Ahogy álltunk a dugóban utolsó reggel, nekünk jön egy taxi – a taxis elbambult, a piacot nézte. Az első balesetünk Afrikában! Nem így képzeltük. Szerencsére nem volt komoly baj, mi voltunk a nagyobb kutya, némi festék és karc a lökhárítón... Yaoundéból aztán a legviccesebb nevű kameruni településre, Lolodorfba indultunk.

5.
Lolodorfba azért mentünk, mert a forrásaink szerint arrafelé lehet a legkönnyebben pigmeusokat látni, legalábbis olyanokat, akik nem abból élnek, hogy turistalátványosság. A pigmeusok pedig az utolsó népcsoportok egyike, amelyik még őrzi régi életformáját, egyébként meg barátságosak. Lolodorfban egy kocsmárosnétól kaptunk eligazítást, hogy merre érdemes elindulni, a pigmeusok ugyanis az erdő közepén élnek, saját falvaikban, messze az országúttól. Ezzel együtt is csak többszöri eligazítás után találtuk meg azt a vékony ösvényt, ami a pigmeus falvak felé vezetett. Izgatottak voltunk, már maga az út kalandos volt, őserdőben csatangoltunk, egy egyre vékonyodó ösvényen – nyilvánvalónak tűnt, hogy erre igen-igen ritkán jár négykerekű jármű. Megálltunk az első házaknál, ahol embert látunk és mondtuk, hogy a Baka embereket keressük (mindenhol azt olvastuk, hogy a pigmeus szó degradáló, ne használjuk), erre a hölgy mondja, hogy megtaláltuk, ők azok, a pigmeusok (!). Első kérdése: mit hoztunk neki. Hm, ez elég rossz kezdés, a mi mércénkkel nem valami barátságos. Mentünk tovább, majd elértünk egy nagy településhez, ahol semmi kétség, pigmeusok élnek. Több tucat gyerek, és vagy húsz felnőtt sereglett körénk. Mi izgatottak voltunk, a helyiek nem annyira, értetlenséget láttunk rajtunk. Azt hittük, illendően járunk el, hogy hoztunk a chief-nek két zacskós viszkit, meg tuttifruttit, labdát a gyerekeknek, de továbbra is az értetlenség volt érezhető, majd egy férfi kerekperec megmondta, hogy ez így kevés és szította a hangulatot ellenünk. Kicsit üldögéltünk, de nyomasztó volt a helyzet, nem láttak minket szívesen, így öt perc után elmenekültünk. Nekünk rossz volt, hogy szabadkozni kellett, hogy nem rossz szándékból hoztunk kevés ajándékot, illetve az, hogy úgy tűnik, megbántottuk őket, illetve talán a helyi tradíciókat. Fénykép nem készült, de megállapítottuk, hogy tényleg alacsonyak. Egy kisfiúnak bambuszdarabkákkal volt szépen sínbe rakva az alkarja. Tényleg szegények. Elmenőben Csaba megkérdezett még egy falubéli nőt, hogy mi lett volna az illendő ajándék. Azt válaszolta, hogy a fehér emberek rizst, halat, szappant, bort szoktak hozni, és ha jól értettük, az egész falunak elegendő ellátmányt. Sokáig rágódtunk elfelé. Milyen fehér emberekről lehet szó? Ez a hely nincs benne az útikönyvben és se ott, se máshol nem olvastuk, hogy több zsák rizzsel kellene készülnünk. Talán szervezett túráról hoznak ide kisbusznyi látogatót? Vagy talán az olajvezeték telepítése érdekében ilyen ajándékokkal vették meg a helyiek belenyugvását? Azt előre tudtuk, hogy a falu nem skanzen és nem a turisták kedvéért épült, semmifajta elvárásunk nem lehet. Ugyanakkor három hónapnyi tapasztalatunk Afrikában valamiféle várakozást kialakított bennünk: arra számítottunk, hogy értékelik a jelképes ajándékot (ahogy eddig többnyire), és barátságos vendégszeretettel fogadnak minket (ahogy eddig többnyire). Találkoztunk már nyilvánvalóan a turisták lehúzására építő üzleti modellel egy-egy látványosságnál, most viszont inkább arról volt szó, hogy kölcsönösen eltérőek voltak a várakozásaink. Miután elég rossz szájízzel álltunk tovább, magyarázkodtunk még magunknak, úgyhogy álljon még itt annyi, hogy épp azért jöttünk ide, mert nincs kiépült turista-infrastruktúra, így aztán se az útikönyv, se a netes forrásaink, de még a lolodorfi kocsmárossal való előző esti beszélgetés se utalt arra, hogy mi lehet a minimum szintje az ajándékozásnak. A tanulságot levonva Namíbiában már helyi vezetővel kerestük fel a himbák és a hereók falvait, és jóval több ajándékkal is készültünk. Másnap egyébként elhagytuk Kamerunt.

A bejegyzés trackback címe:

http://zsuzsiestekergo.blog.hu/api/trackback/id/tr5812614573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.