Három nap Beninben
2017. március 12. írta: Zsuzsi és Tekergő

Három nap Beninben

Benin legfőbb látványossága, a Pendjari Nemzeti Park biztos nagyon szép, de mi a malária és autószerelés miatti késedelmek miatt nem láthattuk. A Beninben töltött nettó három nap mégis igazán jól telt.

Vasárnap érkeztünk az ország gazdasági fővárosa, Cotonou melletti üdülőfalvakba és a bosnyák bevándorló Rada asszonyságnál kempingeztünk. Az alapvetően nem túl rokonszenves hely hangulatán komolyan javított a csevapcsicsa. Délután még hosszú sétát tettünk a parton. Hiába van a parti út tele terepjárós fehérekkel, úgy tűnik, az autóból sose szállnak ki, mert itt is látványosság voltunk és örömmel elegyedett szóba velünk mindenki. Egy megilletődött tízévesforma kislánytól friss kókuszdiót kértünk és ő lenyűgözött minket a macséta kezelésével.

dsc_9330.JPG

Másnap letudtuk a három kötelező kört: a szokásost (vízum), amit legkevésbé szeretünk (autószerelő) és amit a legjobban (hipermarket). Csináltattunk egy negatív malária-tesztet, majd elindultunk Abomey felé. 1999 őszén, amikor Csaba a mikroökonómiai szeminárium kiselőadásához elolvasta Polányi Károly Dahomey és a rabszolgakereskedelem című tanulmányát, még nem remélhette, hogy eljut ebbe a városba. Amikor az országúton elindultak Abomey, a Dahomey birodalom volt fővárosa felé, eszébe jutott, hogy épp ezért indult el erre a hosszú útra. Zúztunk ezerrel, amíg az út szélén meg nem láttuk a busójárást.

dsc_9338.JPG

dsc_9335.JPG

Kisebb szénabálának öltözött férfiak táncoltak, illegették magukat a helyi közönségnek. Ezt tényleg nem a turistáknak csinálják, bár persze amikor satufékkel megálltunk az útszélén és visszasétáltunk bámulni, mi lettünk az attrakció rövid időre. Ránk is „rontott” az egyik szénabála, mi meg megfizettük neki az adományunkat. Persze pár perc után el kellett rohannunk, így is sötétben értünk a városba. Itt ettük az utóbbi idők legjobb streetfoodját: a banánlevélben grillezett (vagy csak melegen tartott?) fűszeres darálthús-csirkemáj falatokat.

Harmadnap a múzeumnál kezdtünk, és a nyitásra várakozva – ilyen se volt még! – elcsábultunk a szuvenírek láttán. Szebbnél szebb, vagy legalábbis bájosnál bájosabb kézzel varrott terítők, faliszőnyegek.

Azóta is hordjuk magunkkal azt a hármat, amit vettünk… A dahomeyi birodalom virágzását a rabszolgakereskedelemnek és a hódító háborúknak köszönheti, szörnyűségeit viszont a világ legcukibb múzeuma mutatja be. A birodalom 12 királyának 12 palotája van a városban, a múzeum ebből csak kettőt mutat be, de a teljesség igényével. A 12 király 12 személyes logója leginkább ovis jelekre hasonlít: madár puskával, levágott fej, kishajó… Ezek a jelképek a város szinte minden pontján fellelhetőek: a piac kapuján, a park körüli kerítésen, de még a magánházak díszítésein is. A múzeum elsőként 12 királyi trónt (a legízlésesebb hokedlik, amiket valaha láttunk) és a halott királyok emlékére készített 12 kovácsoltvas botot mutatja be, kedvencünk tetején egy apró kaméleon csücsült (sajnos nem volt szabad fényképezni). A dahomeyi amazonok (a királyság ötezer fős, nőkből álló elit-osztaga) vérengzését foltvarrásos technikával készült faliszőnyeg ábrázolja, fejek és fegyverek mindenfelé. A palota falain pedig történetek tucatjai elevenednek meg a domborműveken. Kínzás és vérengzés mindenütt, de az ábrázolásmód menthetetlenül – aranyos. Így aztán nem tudtunk megborzongani a sztorikon: hogy a király bosszúját úgy élte ki, hogy forró követ tolt haragosa fenekébe, hogy az amazon, aki két fejet ígért, de csak egyet hozott haza a csatából, azt a sajátjával kellett kipótolnia…

nevtelen.jpg

A múzeum után még jártuk a várost, paloták falai és romjai mindenfelé. Megálltunk még a németek (helyesebben: három német és egy belga) emlékére emelt szentélynél. A tizenegyedik király Európában vásárolt ágyúkat, hogy azzal védekezzen a francia gyarmatosítók hadserege ellen, de senki nem tudta kezelni őket. A három német és egy belga zsoldos feketére maszkírozva nyújtott segítséget, és a francia sereg elámult az ellenséges ágyútűztől. A fák tetejéről viszont kiszúrták, hogy néhány feketének nem fekete a haja, és így könnyen elkapták őket.

Talán megihletett minket a zsoldosok története, mert amikor utolsó esténken a szokott módon sörrel hűtöttük magunkat, Zsuzsi máris egy fodrászszalonban találta magát. Egy tucatnyian ugrálták körül, a fodrásznő és segédei. Előbbi teljesen önkívületi állapotban, de igazi műkedvelő amatőrként vágott hajat, segédei pedig többnyire telefonon próbálták megörökíteni a fehérember hajvágását.

dsc_9377.JPG

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zsuzsiestekergo.blog.hu/api/trackback/id/tr8312332789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.