Ha az utunk első hetét az eső jellemezte, akkor a másodikat – az Atlanti-óceán partja mentén – a szél. Sidi Ifniben hajnali 5-kor kezdtük lebontani a tetősátrat, mert attól féltünk, hogy a századik próbálkozásra talán végül tényleg letépi azt az autóról a szél, vagy legalábbis valami elszakad, ideértve az idegeinket. Dakhlában már teljes nyugalommal – és füldugóban – aludtunk a folyamatosan rázkódó sátorban. 

Menet közben pedig megcsodáltuk, ahogy az aszfaltúton keresztülfújja a vörös homokot a szél, néha mini-dűnéket építve a sávra.

Az elmúlt kétezer kilométer utat főleg a tengerparton tettük meg. Marrakeshből először Essaouira (ejtsd: Esszavíra) felé vettük az irányt, medinája (régi belvárosa) a világörökség része, szóval kipipálhattunk egyet erről a listáról is. A medina biztos látott már szebb napokat, de Fes, Meknes és Marrakesh szintén kitüntetett, ám egymáshoz nagyon hasonló medinái után némi változatosságot jelentett: a téglaszín helyett fehér meszelés és kék díszítés uralkodik, a kacskaringós utcák helyett egyértelmű sugárutak és keresztutak. Itt láttuk először jeleit annak a hippis-szörfös vonalnak, ami az óceánparti turizmus fő jellemzője.

Essaouirában még a Coca-Cola is kék.

Fő táplálék-kiegészítőnk az olajbogyó.

Másnap elkezdtük kihasználni, hogy autóval vagyunk és oda mehetünk, ahová tömegközlekedéssel vagy bérelt autóval nem igazán jutnánk el. Essaouriát délre elhagyva letértünk a főútról a tengerpart felé, és hát csodaszép volt, cuki halászfaluval (= frissen grillezett hal ebédre), dimbekkel-dombokkal, szakadékos tengerparttal, csacsikkal, Argán-fáról legelő kecskékkel és az úton átkelő tevékkel.

Balra nem látszik, de a csónakokat traktor emeli ki a vízből és teszi partra.

A fénypont talán az volt, amikor megálltunk az úton egy random ponton a szép kilátás miatt és a mellettünk lévő szakadék oldalából egy tehén bámult vissza ránk.

Másnap elmentünk Legzirába, egy nemrég összedőlt természeti látványosság romjait megnézni. Szerencsére a romok mellett áll még egy természetes boltív, ami önmagában is lenyűgöző volt: fölöttünk emberfej-nagyságú sziklák, amiket látszólag semmi  sem tart. Persze ha eddig nem omlott össze, akkor… oh wait.…

Kilátás az összedőlt boltív romjairól.

Tan-tan mellett a Ksar Tafnidiltben szálltunk meg. A dombra épült lenyűgöző látványú kemping+motelhez vezető sivatagi úton először találkoztunk az útfelület bordás eróziójával, ami egészen hihetetlenül rázza a rajta haladó autót. Mintha többszáz közvetlenül egymás után épült fekvőrendőrökön kéne áthajtani.

A tankönyv szerint 80 km/h sebességnél nem érzi az ember, de mi 20 fölé sem mertünk gyorsítani rajta.

Az Ördöglyuk egy szabályos kerek szakadék, körbekerítve, 20 méterre az országúttól és 10 méterre a szárazföld szélétől, alul mégis óceánra nyíló bejárattal.

Az egyre sivatagosabbá, kietlenebbé váló úton megérkeztünk Nyugat-Szaharába. A Marokkó részeként csak Marokkó által elismert országrész békéjét ugyan hivatalosan az itt állomásozó ENSZ-békefenntartók biztosítják, de ténylegesen minden arra utal, hogy még mindig Marokkóban vagyunk: a városok marokkóinak tűnnek, marokkói dirhammal fizetünk és marokkói kaját eszünk, a boltokban a marokkói király bekeretezett fényképe néz le ránk, stb.  A rendezetlen nemzetközi jogi helyzetből mi csak annyit érzékeltünk, hogy olcsóbb lett a dízel és hogy volt eddig kábé 10 rendőrposzt, ahol az előre gondosan elkészített fiche-t (rövid dokumentum a legfontosabb adatainkkal) kellett átadnunk, aztán gond nélkül haladtunk tovább.

Nyugat-Szaharában nincs sok klasszikus látnivaló, a legtöbb turista hozzánk hasonlóan csak átutazik rajta. A városok egymástól ötszáz kilométerre vannak, és az út mentén többnyire csak mobiltelefon-adótornyok és halászfalvak jelentik a civilizációt. Az utakon alig halad jármű, volt, hogy 30 kilométeren keresztül senkit sem láttunk.

Ami viszont megy, azt meg kell pakolni!

A legmeglepőbb viszont az volt, hogy háromszor is láttunk európai biciklistákat kitartóan kerekezni a sivatagban. Végül Dakhlában is eltöltöttünk két éjszakát. Bár a város nem volt túl izgalmas, ha majd megtanulunk windszörfözni, talán még visszajövünk. Itt úsztunk először az Atlanti óceánban.

Matchbox egy

Matchbox kettő