Szenegál I.
2016. december 26. írta: Zsuzsi és Tekergő

Szenegál I.

Megszerettük Szenegált. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy volt, amikor a püffedt kecskehullát látva menekültünk el a tengerpartról, ezt pedig egy olyan városból írjuk, amit az útikönyv is a hónaljhoz hasonlított, nem érdemtelenül.

Szenegál ugyanis egyébként szuper: könnyen utazható, biztonságosabb és stabilabb a környező országoknál, sok a látnivaló, van élettel teli nagyváros és elhagyatott hangulatú szavannás rész. Vannak turisták, de sehol sem annyi, hogy idegesítő legyen. Finomak az ételek, olcsó a görögdinnye, több helyi sörük is van, a kana nevű likőrt pedig mindenkinek szívből ajánljuk, akinek a vodka túl ízetlen, a pálinka pedig túl erős. Jó nézni, hogy milyen stílusosan és csinosan öltöznek a nők.

Mauritánia felől érkezvén Saint Louis belvárosában bóklásztunk először. Az igazság az, hogy ha egy alapvetően harmonikus épületet sárgára vakolnak és kékre festik az ablaktábláit, a szomszédos épület pedig a bordó-zöld kombinációt választja, akkor mi meg vagyunk véve. Francia Nyugat-Afrika egykori fővárosának gyarmati korból megmaradt épületei hiába romosak, élettel teliek. Persze sokat jelentett Mauritánia után, hogy Saint Louis utcái tele vannak fákkal és virágokkal (miközben persze ott meg azt csodáltuk, hogy mennyi formája van a kietlenségnek).

régi kövek

A szigetre épült belváros mellett felépült egy sokkal nagyobb újváros is, ami jó kontrasztot ad: a gyarmati épületekben ma már nem fehérek élnek és életmódban nem sok különbség van az ó- és az újváros lakói között, a gyarmati utcák és épületek ma is rendezettséget, tisztaságot és szépséget kölcsönöznek az egyébként kaotikus spontán növekedésnek.

régi vasak

A város melletti Zebrabárban szálltunk meg, ami az eddigi legvonzóbb szállásunk volt. A leglenyűgözőbb az apály idején a parton dolgozó többezernyi gombóckészítő rák volt, akik közeledő lépteinkre rohanva oldalaztak a lyukaikba. Úgyhogy videót nem erről csináltunk.

Saint Louishoz hasonlóan az európaiak tették híressé Gorée szigetét is, ám ellenkező előjellel. Valaha kereskedelmi központ volt, és a nem túl koherens becslések szerint évente 400 - 15,000 rabszolgát hajóztak el innen. Minket sajnos a történelem szele nem legyintett meg, mert előre elolvastuk, hogy a fő attrakció, a Rabszolgák Háza (melyhez az utóbbi három amerikai elnök is ellátogatott) valószínűleg sose szolgált rabszolgakereskedésre. Ma a sziget elsősorban turista-látványosság, kirakat a szuvenírárusok számára (akik természetesen, állításuk szerint, mind a saját maguk készítette tárgyakat árulják, hiába néznek ki mind ugyanúgy). Ugyanakkor az kevésbé forgalmas utcákon és házakban ugyanúgy zajlik az élet, mint minden más szenegáli faluban: kecskék legelnek a szemét között, halászok javítják a csónakjukat. A kétszáz éves színes épületek és a sziget természetes határai miatt azonban Gorée erősen hasonlít egy mediterrán falura.

Ehhez a két helyhez képest nagyon más városélmény Dakar. Itt is vannak a belvárosban gyarmati korból megmaradt épületek, de ez nem látványosság, inkább csak háttér a hangulathoz, a boltokhoz, éttermekhez és utcai árusokhoz. Lüktető és változatos nagyváros, ahol a katolikus katedrálistól két sarokra több utcát elfoglalva és elzárva, szorosan egymás mellett imádkoznak a férfiak, ha a közeli mecsetbe már nem férnek be. (Dakar városszerkezetének legviccesebb része amúgy a két domb, amit úgy hívnak, hogy tőgyek. A nagyobbikon épült meg 2010-re az Afrikai Reneszánsz emlékműve: Afrika legnagyobb szobrát észak-koreaiak építették népköztársasági stílusban, kivéve, hogy dolgozó nő helyett miniszoknyás csajjal, amin egy picit kiakadtak a helyiek.)

Nekünk azonban Dakar elsősorban beszerzési hely volt. Sajnos hiába kerestünk túrabakancsot a piacon, a cipőboltban, a sportboltban és a legnagyobb bevásárlóközpontban (kb. 20 bolt, péntek délután alig egy tucat vásárló), az Auchan szupermarketban feltankolhattunk alkoholból és európai élelmiszerekből (nagy élmény ám úgy vásárolni, hogy ki vannak írva az árak), és itt szereztük meg a Burkina Faso-i, kameruni és ghánai vízumot is. Dakarban bármilyen közlekedési mód nagyon lassú, de aki élménnyé akarja tenni az utazás legunalmasabb részét is, annak ajánljuk, hogy a TATA buszokon álljon meg a kalauzfülke mellett és vegyen részt a rácson keresztül a busz mélyéről érkező apró továbbításában, mondja be a hallani vélt célállomást, majd adja tovább a jegyet a kedves utasnak.

Folytatjuk.

image007.jpg

(mármint ha jön még több pénz tőle)

A bejegyzés trackback címe:

https://zsuzsiestekergo.blog.hu/api/trackback/id/tr4012068763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása