Ghána nyerte a „Melyik nyugat-afrikai országot ajánlanánk a barátainknak” versenyt: fejlett, biztonságos és változatos látnivalói könnyen megközelíthetőek. Nekünk persze a legjobban az tetszett, hogy végre angolul beszélnek.

Ghána a világ 140. legfejlettebb országa, ami fekete Afrikában igen előkelő helyezést jelent. A falvakban is elektromosság, bolt, kocsma és vendéglő. Stabil demokrácia, ahol érkezésünk előtt pár nappal váltották le az elnököt. Az ország még mindenhol tele volt választási plakátokkal (egy kaptafára: a jelölt arcképe és egy pozitív üzenet) és egy festékgyárnak a békés választásokra felhívó hirdetéseivel (We have one Ghana).

Volt brit gyarmatként Ghána fekete Afrikában elsőként, 1957-ben kiáltotta ki függetlenségét. Az eddig látogatott országoktól abban is különbözik, hogy a lakosság többsége keresztény vallású. És ezt nem rejtik véka alá: az Isten hatalmas név egy vegyszerüzletet rejt, a halászcsónak oldalára csak annyit festenek: 23. zsoltár (máshol: „II. Thessz. 3:10 – nincs étel a lusta férfinak”), a minibusz elejét pedig „A béke hercege” díszíti. Minden sarkon tábla jelzi a legközelebbi gyülekezet imahelyét. Utolsó ghánai esténken mi is benéztünk egy pünkösdista istentiszteletre. A burkolatlan betontégla-épületből kihallatszó hangos ének csábítására először csak bekukkantottunk, de a harminc táncoló és éneklő nő szívesen invitált maguk közé. Hiába angol a hivatalos nyelv, a Jézus szón kívül semmit se értettünk a prédikációból, de a zene, a vidámság, a kacsatánc, a vonatozás és a kitartó ütős szekció egy időre minket is magával ragadott.

Ghánában két természetvédelmi területtel kezdtünk. A Mole Nemzeti Parkban igazán közel kerültünk a vadállatokhoz: a kempingben éjszaka egy antilop nézett a fejlámpánkkal farkasszemet, a csatornából egy barátságos varacskosdisznó mászott elő, és végre igazán közel kerülhettünk egy türelmes elefánthoz. Majdnem egy fél órán át kísérgettük, jártuk körbe, vizslattuk, ahogy tépkedi a faágakat. Amikor túl szúrósan nézett ránk, a vezetőnk ugyan egy pillanatra a puskájáért nyúlt (korábban azt mondta, hogy soha nem lőtt vele), de végül csak szolid tapsolgatással terelgette.

A Mole parktól pár kilométerre fekszik a Larabanga mecset. Sokat töprengtünk rajta, hogy meglátogassuk-e, mert első kézből hallottunk egy német párról, akiket megvertek a helyiek, amikor nem akarták kifizetni a lehúzásjellegű díjat. Végül úgy döntöttünk, hogy a nemzeti parkos vezetőnket kérjük meg, hogy ide is elhozzon. Ő nem is csinált semmit és kedélyesen csevegett a helyiekkel, kimondva kimondatlanul mégis nyilvánvaló volt, hogy mi ezzel megvásároltuk a nyugalmunkat. A Nyugat-Afrika Mekkájának is hívott mecset valójában egy apró épület legfeljebb száz hívő számára, viszont 1421-ben épült és így Ghána legrégebbi épülete. Sajnos – mint sok más mecsetbe – nem-muszlimok nem léphetnek be. Nem sokkal korábban Bobo-Diolassouban (Burkina Faso) még belülről is láthattuk egy jóval nagyobb, közel ötszáz évvel fiatalabb, de hasonló – szudáni-száheli – stílusban és anyagokból (vályog + fa) épített sármecsetet, azért az sokkal jobban tetszett nekünk. Persze az idegenvezetés után még többször próbáltak adományt kérni a helyi iskola javára, végül biztonságban leléphettünk.

A másik természetvédelmi terület a Boabeng-Fiema Monkey Sanctuary volt. A majmokat a helyiek vallási okokból nem bántották, ezért úgy megszokták az ember jelenlétét, hogy gyakran a faluból lopják magunknak az ételt. Amikor összetalálkoztunk az erdőben, a mona-majmok barátságosból egyből követelőzővé váltak, amint meglátták, hogy van nálunk banán. Cserébe viszont igazán testközeli élményben lehetett részünk és nagyon jól fotózhattuk őket. A hatalmas fák tetején a sokkal óvatosabb fekete-fehér colobus majmok figyeltek minket a távolból.

Accra felé megálltunk Kumasiban, ahol alapvetően az Afrika legnagyobbjának tartott piacot akartuk megnézni. Szerencsére épp nem volt piacnap, így a 45000 üzletnek csak a töredéke működött és anélkül járhattuk körbe, hogy pánikrohamot kapnánk. Ami igazán tetszett viszont a városban, az a régi angol erőd és ehhez kapcsolódóan a ghánai haderő és az Ashanti királyság történelmét bemutató idegenvezetés. Előbbi legviccesebb része az a fotósorozat volt, amin nyomon lehetett követni, hogy a britek háborúból háborúba meneteltek együtt az aranyparti katonákkal, de utóbbiak mezítláb voltak, mert az afrikaiaknak nem járt bakancs. Természetesen fotón örökítették meg az első ghánai katonát, aki bakancsot hordhatott – heti két nap.

A királyság történelmének a kezdete és a vége a legérdekesebb. Amikor 1670-ben Osei Tutu úgy látta, hogy lehetőség nyílik hódítással birodalmat alapítani (az ashanti szó szerinti fordítása twiből: a háború miatt, a király megnevezése amúgy asantehene), összehívta a közeli törzsfőnököket. Főpapja és főtanácsosa Okomfo Anokye a gyűlésen megidézett az égből egy Arany Sámlit, amely az összes halott és élő ashanti lelkét magában foglalja és hát ennyiben még a Szent Koronánál is menőbb. Mindjárt meg is alakultak, függetlenedtek, nagyon jól ment a hódítás meg a rabszolgakereskedelem is, amíg a britek aranyparti hadereje, számos sikertelen háború után, 1896-ban be nem vonult Kumasiba. A király felszólította alattvalóit, hogy ne álljanak ellen a briteknek, akik deportálták a királyt és kiürítették a kincstárt. Az Arany Sámlit viszont eldugták előlük. Amikor 1900-ban a városban megjelent Frederik Mitchell Hodgson brit kormányzó, jó ütemérzékkel bejelentette, hogy az Arany Sámli a Királynőt illeti, majd számon kérte a főnököket, hogyhogy nem tolják azt azonnal feneke alá? A felkelésbe végül Yaa Asantewaa, a király anyja vezette az ashantikat, akinek harcba hívó beszédét idefordítjuk:

"Most látom, hogy néhányotok fél harcba menni a királyunkért. Ha ma Osei Tutu, Okomfo Anokye és Opoku Ware hősi idejében élnénk, a főnökök nem ülve néznék, ahogy a királyukat egyetlen lövés nélkül elviszik. Egyetlen fehér ember nem merészelt volna úgy beszélni az ashante főnökökhöz, ahogy ma a kormányzó beszélt hozzátok. Hát igazán nincs többé az ashanték bátorságából? Nem tudom elhinni. Nem lehetséges! Azt kell, hogy mondjam: ha ti, ashanti férfiak nem indultok el, akkor mi fogunk. Mi, a nők, elindulunk. Hívni fogom a nőtársaimat. Harcolni fogunk! Harcolni fogunk, amíg az utolsó is el nem esik közülünk a csatatéren.”

Az Arany Sámli háborújában 2000 ashanti esett el, az anyakirálynőt Seychellere száműzték, de az Arany Sámlit nem szerezték meg a britek és az ashantik megőrizték relatív önrendelkezésüket.

Kumasi után megnéztük a Bosomtwe tavat, Ghána egyetlen (!) természetes tavát, ami egy hatalmas kráter közepén fekszik, a harmattan miatt viszont konkrétan semmit se láttunk belőle. Accrában három napot vízumügyintézéssel töltöttünk, meg ismételten hiába próbáltunk túrabakancsot vadászni, végül egy 40-es túracipővel is beértük (42-es lábra).

Accrából nyugatra indultunk, hogy megnézzük az Aranypart rabszolga-erődítményeit. Alapvetően nem voltunk túl fogékonyak a rabszolgakereskedelem további emlékeire, de a kulturális világörökség részét képező aranyparti erődök, különösen pedig Elmina meglepett minket. Meg sem kíséreljük szavakkal átadni, milyen nyomasztó volt a többszáz rabszolga hetekig tartó elhelyezésére szolgáló levegőtlen, fénytelen, szűk pincehelyiség vagy az ellenkező rabszolgákat szomjhalálra ítélő zárka. Nem álljuk meg viszont felidézni, hogy mielőtt a turizmus számára megnyitották a pincét egy méter vastagságban talajjá tömörödött emberi végterméket kellett levakarni a padlóról. Ahogy az a történet is megmaradt bennünk, hogy a rabszolganők önként ajánlkoztak fel a katonáknak, csak hogy emiatt legalább azelőtt megfürödhessenek.

Az Elmina erődöt védő erőd az Elmina erődből.

Az Elmina erőd az Elmina erődöt védő erődből

Az utolsó ghánai állomásunk Dzita volt, itt töltöttük az esténket istentiszteleten. Reggel még egy utolsót sétálni akartunk a tengerparton, ami tele volt halásszal. Azaz nem is csak halásszal, mert gyerekek, férfiak és öregek együtt álltak a parton csoportokban, néhányszáz méterre egymástól és minden csoport egy halászháló egyik oldalát húzta ki a parton a tengerből. Egy kicsit Csaba is beállt segíteni az egyik csapatnak (Hogyi! Ahó! – kiabálják, de valami egész más ritmusra húznak) húsz perc szenvedéssel kihúzni egy hossznyi kötelet. Amikor közölték, hogy még hét hossz van, inkább odamentünk egy másik csapathoz, aki előrébb tartott. Néztük, hogy húzzák ki még a telinek éppen nem mondható hálót, majd bontják szét. Eddigre már jó sok asszony és gyerek érkezett, kondérokkal. Nekiültek kalákában válogatni: a halászok először kiszedik a nagyját, meg a rákokat, egyébként meg összegereblyéznek egy-egy vájdlingnyi halas-rákos-szemetes kupacot az asszonyoknak, akik aztán apródonként átválogatják. Zsuzsinak kedve is lett volna beszállni, de beértük azzal, hogy elkaptunk néhány menekülő kéklábú rákot és visszadobtuk őket a helyükre. Nagy volt a változatosság: egy-két megtermett hal, laposhal, rája, vékony ragadozó hal, languszta, garnéla, rákok, rengeteg pici hal. De összességében nem sok, dolgozik vagy ötven ember, de a fogás legfeljebb három-négy nagyobb vájdlingot tudott megtölteni.

+1 Ghánában kétszer is találkoztunk overlander buszokkal. Ezek a nagy, teherautóból átalakított járművek egyszerre 10-20 utazót visznek hónapokon át, többé kevésbé azokon a helyszíneken, ahol mi is járunk. Ez egy igazán különleges formája az utazásnak, sok szempontból kényelmesebb, és nyilvánvalóan egyszerűbb/olcsóbb, mint saját magunk nekivágni. Nekünk egyelőre az tűnik a legnagyobb hátránynak, hogy sokat vadkempingeznek, ami azért egy húszfős csapatnál elég kényelmetlenné teheti a reggeleket… Ellenpontként tennénk hozzá, hogy Accrában futottunk össze Jóval és Mike-kal, egy oregoni házaspárral, akik egy Subaru Outbackkel járták eddig a világot, és most Nyugat-Afrikát. A dupla-pótkeréktartós szedán alja szinte a földre ér, ez az eddigi legkülönlegesebb overland jármű, amit láttunk.

+2 Ghána híres a filmplakátjairól, amelyeket helyi művészek csináltak hollywoodi filmeknek. Ilyet mi már nem láttunk, cserébe viszont rendkívül szuggesztív plakátokat csinálnak a saját filmjeikhez. Nagyon érdekes volt még, hogy bárhol jártunk, minden település tele van plakátolva színes-fotós gyászjelentésekkel.