Átestünk az első igazi afrikai határátkelésen, beléptünk Mauritániába.

Elég sokat készültünk a dologra, két ok miatt. Az egyik, hogy a beszámolók alapján a határ mauritán oldala annyira bürokratikus és korrupt, hogy vagy fizetsz 10 euró – 50 dollár közötti összeget, hogy egy fixer elintézze neked a papírmunkát, vagy ott töltöd az egész napot, úgy, hogy közben ezek a fixerek az arcodba másznak, fenyegetnek, a hatóságok hallgatólagos támogatása mellett. A másik ok, hogy a Marokkó és a Mauritánia közötti öt kilométeren a senki földje húzódik, ami történetesen alá van aknásítva. Nincs út, csak szerteágazó nyomvonalak, egyébként meg homok, amiben akár el is lehet akadni. Figyelmeztetésül kiégett autók az út mentén. Pár éve aknára ment két francia utazó (egyikük meg is halt), akik letértek egy ilyen nyomvonalról, szóval ez nem csak a turisták ijesztgetése. A beszámolók szerint olyan fixerek is vannak, akiket ha felbérelsz, hogy mutassa meg az utat az aknamezőn át, akkor történetesen bevezet az aknák közé, és csak egy megemelt díjért hajlandó tényleg kivezetni.

Elvi alapon nem akarunk fizetni határátkelésnél, ha nem írja elő jogszabály/nem adnak számlát, szóval úgy döntöttünk – részben kíváncsiságból is –, hogy rászánjuk a napot, megcsináljuk egyedül!

Semmi nem volt L. Három óra alatt végeztünk a teljes határátkeléssel. A marokkói oldal szuperbürokratikus és lassú, viszont egyértelmű és mindenki segítőkész. A senkiföldjén többszörösen is bebiztosítottunk magunkat azzal, hogy négy személyautót követtünk. Ráadásul egy kiégett autót se láttunk, cserébe több tucat katonát, aki árgus szemmel figyelt minden mozdulatot. (Aztán persze az autóroncs-hiányérzetünket bőven pótolta az út széle Mauritániában.)

A senkiföldje nyolcszoros gyorsításban

A mauritán oldalon hiába utasítottunk el legalább egy tucat fixert szolidan, de határozottan, a legutolsó levakarhatatlan volt. Ugyan közöltük vele, hogy nincs rá szükségünk és nem fogunk fizetni, ott loholt a nyomunkban: fordított és jótanácsokat adott. Mind a belépés formaságai (a fejenként 140 eurós díjért tízujjas biometrikus vízum jár!), az autó ideiglenes importálásán gyorsan túlestünk. A mauritán hivatalnokok bemondásra elhitték, hogy se alkohol, se hasis nincs nálunk (és tényleg, utoljára december 1-jén láttunk sört, pálinkát pedig sokak unszolása ellenére sem hoztunk). Végül kötelező felelősségbiztosítást is kellett (vagy nem kellett, ki tudja, eddig senki se kérte) kötnünk: itt várt egyértelművé, hova van a kéretlen fixer díja beépítve. Hiába esküdözött, hogy ő egy fillért sem keres, miután bekísért minket, mi magunk nem tudtuk 25 euró alá alkudni a 10 napos biztosítást.