Togóban lényegében végig szívtunk.

Bürokrácia

Azzal kezdődött, hogy megtagadták a belépésünket az országba. A lényeg, hogy van egy visa entente nevű vízum, ami Afrika öt országában is érvényes: Niger, Burkina Faso, Elefántcsontpart, Togo, Benin. Ezt megvenni olcsóbb és egyszerűbb (lenne), mint 2-5 külön vízumot beszerezni, csak van egy kis bökkenő: a vízum csak egyszeri belépésre jogosít, és aki belép bármelyik országból Ghánába, az már nem tud ugyanazzal a vízummal másik entente-országba belépni. És itt érdemes egy pillantást vetni a térképre: Ghána tökéletesen beékelődik az entente-országok közé, szóval igen fifikásan lehet csak ezzel az egy vízummal öt országba belépni. Mindezt meggondolva-megfontolva mi megvettük a vízumot Burkinába külön, ott pedig – alaposan elmagyarázva terveinket az ouagadougoui ügyintézőnek – beszereztünk egy entente vízumot, hogy azt majd szépen elhasználjuk Togóra, Beninre. Aztán a togói határőr egykedvűen közölte, hogy a vízumunk mégis csak érvényét vesztette azzal, hogy időközben beléptünk Ghánába. Hiába magyaráztuk, hogy az alig két hete kiállított vízumot még sehol nem használtuk fel (hiszen Burkinába még nem azzal léptünk be), tovább erősködött és közölte, hogy a határon kell vásárolnunk tranzitvízumot. Hosszas és türelmes magyarázkodás után kértük, hogy beszélhessünk a határállomás vezetőjével, aki tágas irodájában egyenruha nélkül videózott a tabletjén. Ő megértően, de kollégái pozíciójából mit sem engedve ignorálta azt az érvünket is, hogy az egyszeri belépésre jogosító vízummal egyszer sem léptünk be a vízumunió területére, így aztán a ghánai tartózkodásunk nem jelentette a vízumunió elhagyását. Semmi jel nem utalt arra, hogy vesztegetés reményében vagy a togói vízum 20 eurós költségéért szívatnak minket, az eljárás inkább bürokratikus következetlenségnek és az ahhoz való ragaszkodásnak tűnt (10 perccel előttünk egy amerikai pár még be tudott lépni egy ténylegesen már „elhasznált” vízummal, és a burkinai hatóság is biztosított minket annak idején, hogy a Ghánába való belépés nem érinti az ott kiállított vízumot). Mikor már a Ghánába visszaküldéssel fenyegettek (ahová már nem volt vízumunk), kiváltottuk a vízumot. Az igazságérzetünk sérelmén és az entente vízum költségei feletti bánkódáson túl alapvetően az jelentette a gondot, hogy hirtelen nem lett benini vízumunk se.

A bosszúság után a hangulatos loméi kemping jobb kedvre derített minket: pálmafák alatt, mély homokban az óceántól húsz méterre parkoltunk. Akkor még persze nem tudtuk, hogy az eredetileg tervezett két nap helyett több mint egy hetet ott fogunk tölteni, mint ahogy azt sem, hogy az állandó sós pára ennyi idő alatt is nyomot hagy minden kezeletlen fémfelületen és csavarfejen.

Vasárnap pihentünk. Írnánk, hogy csobbantunk az óceánban, de inkább az csobbant ránk. A legtöbb, amire képesek voltunk, hogy álltunk és süllyedtünk a homokban, amikor jöttek a hullámok, elesés és hánykolódás helyett (az is volt azért, teljestestes peeling). Egyébként jó meleg volt a víz és élveztük a nagy hullámokat. A kempingben találkoztunk az angol Paullal, és vacsoránál Bamakó után újra láttuk az orosz Oleget. Mindketten BMW 650-es túramotorral, de külön-külön utazva szelik át Afrikát. Közepes, de nagyon jól eső bécsi szelet mellett osztottuk meg kalandjainkat.

A hétfő szokásos vízumügyintézéssel telt (Kongón, Demokratikus Kongón és Gabonon túl a togói vízum meghosszabbítása és a benini vízum beszerzése is a listánkra került), kifejezetten rossz hír volt, hogy a benini vízumot csak pénteken állítják ki, minket pedig siettetett a hamarosan lejáró nigériai vízumunk.

Végül azonban találtunk más okot is a maradásra: másnap reggel ugyanis egyikünk nem érezte igazán jól magát. Az enyhe fejfájással és hányingerrel nem is mentünk volna orvoshoz, ha nem lett volna egy megbízhatónak mondott klinika négyszáz méterre a kempingtől. A doktor nem bonyolította túl, a tünetek hallatán rögtön határozott diagnózist állított fel és vérvizsgálatot rendelt.

Malária

Mindent és mindennek az ellenkezőjét lehet olvasni és hallani arról, hogy szedjen-e gyógyszert a hosszútávú utazó a malária megelőzésére. Azzal senki nem vitatkozik, hogy a legfontosabb a szúnyogháló és szúnyogriasztó (30-40%-os DEET vagy picaridin tartalmú krém) együttes alkalmazása, de az az igazság, hogy legjobb próbálkozásaink ellenére is rengeteg szúnyogcsípést szedtünk és szedünk össze. Gyógyszerügyben azonban nincs ilyen egységfront. Aki Afrikában él, az nyilván nem szedhet egész életében gyógyszert, néhány hetes itt-tartózkodás esetén meg szinte semmi sem szól ellene. De arra nincs kézenfekvő válasz, hogy mit tegyen az utazó, aki egy-másfél évig lesz úton. Mi végül óvatosságból a folyamatos gyógyszerezést választottuk. A három lehetséges gyógyszerből könnyű volt választani: a Lariamtól elrettentettek a lehetséges mellékhatások, a Malarone egyszerűen megfizethetetlen ilyen hosszú távon, úgyhogy maradt a Doxycycline, aminek egy fontos kellemes és egy fontos kellemetlen mellékhatása van: megvéd az utazókra jellemző hasmenéstől, de úgy legyengíti a gyomor baktériumait, hogy maga is hasmenést tud okozni. Ugyanakkor egy előre elolvasott tanulmány szerint a legalacsonyabb, mindössze 96%-os védelmet nyújtott másfél éves időszakban. Biztosításként azért hoztunk magunkkal két malária-gyorstesztet és három kúrára elegendő Malaronet (az ugyanis nemcsak megelőzésre, kezelésre is alkalmas).

A pozitív malária-teszt elsősorban csalódás volt. Persze azt tudtuk, hogy a doxy nem nyújt száz százalékos védelmet (azt persze nem tudjuk, hogy a betegség enyheségét a doxynak köszönhetjük-e), mégis úgy éreztük, hogy nem védekeztünk eléggé alaposan. Láz vagy más komoly tünet híján nem igazán ijedtünk meg, de csöppet sem éreztük a malária-fertőzés kalandos romantikáját sem. A kezelés nem hagyott semmit a véletlenre: a komplikálatlan malária-fertőzésre ajánlott háromnapos Coartem-kúrát megelőzően három artemisin-injekciót adtak be. A hetedik napon Cotonouban elvégzett teszt már negatív volt.

Paranoia

Itt az idő bevallani, hogy egyikünk – a maláriás – teljesen paranoid az autóval kapcsolatban. Erre persze számos oka van, többek között, hogy nem volt még autója tud harminc napot várni, amíg megérkezik egy alkatrész Japánból, gyakran több ezer kilométerre van egy márkakereskedés, több százra egy város, vagy több tucatra bármilyen autóforgalom. Ehhez még tegyük hozzá azt is, hogy a márkaszervíz Afrikában kevesek kiváltsága, és díjai se az autó értékével, se a mi költségvetésünkkel nincsenek összhangban. Hiába a rendkívül megbízhatónak mondott Land Cruiser, a közel húsz éves és talán már félmillió kilométert is futott autón a pocsék utakon bizony el-elromlanak a dolgok. Sajnos Magyarországon belefutottunk egy igazán rossz tapasztalatba, és végül úgy indultunk el, hogy a váltónk számos külön-külön is zavaró, de együttesen kifejezetten idegesítő jellel vetette észre magát. Így amikor a harmadik, megbízhatónak tűnő és leinformált szerviz ajánlotta megváltásként a kuplungtárcsa cseréjét, kétkedve ugyan, de befizettünk a tripre. A váltás semmivel nem lett jobb, de legalább a váltó hangosabb és zajosabb lett, még azok után is, hogy egy másik szervízben visszatetettük azokat a csavarokat, amiket a kuplungcserénél kifelejtettek. Mi pedig megfogadtuk, hogy dél-Afrikáig hozzá nem nyúl senki az autóhoz, hacsak le nem robbanunk. Ezt a fogadalmat persze azóta már – ismételt bánkódásunkra – többször megszegtük…

A vízumügyintézés, a maláriakezelés és a szerviz el is vitte a Togóra szánt hét napunkat, így Togóból lényegében semmit sem láttunk, sem Kpalimé csodálatos vízesését, sem Batammariba – a világörökség részét képező – falvait. A legjellemzőbb talán, hogy összesen nyolc fényképet csináltunk. Felettébb igazságtalan, de a legjobb az volt, amikor elhagyhattuk az országot…

Meglátni ezt a falfestést volt a második legjobb dolog: