A kameruni-gaboni határon nyerték a ki tud többet Magyarországról versenyt. Már a kameruni oldalon is nagy örömmel fogadták az első magyar határátlépőt, és csillogtatva földrajzi-történelmi ismereteiket, Ausztria-Magyarországot és az első világháborút emlegették. Gabonban erre is rátettek egy lapáttal, amikor a határőr mellett lebzselő huszonéves srác segítség nélkül Puskás Ferencet emlegette, sőt emlékezett a Portugália-Magyarország EB-meccsre is. Megmelengedik az ember szíve. 

Itt érdemes kitérni arra is, hogy miben különbözik egy tipikus afrikai határátkelés a megszokottaktól. 1. Zsuzsira nincs szükség. Ő nyugodtan üldögélhetett az autóban, míg Csaba a két útlevéllel és az autó papírjaival megjárja az összes ügyintézőt. 2. Márpedig nincs egyablakos ügyintézés, többnyire a következő állomások vannak: i) belépés a határátkelőbe, ii) rendőri/határőrizeti ellenőrzés (néha külön-külön is!), iii) a tényleges beutazás engedélyezése, iv) az autó vámkezelése. 3. A gyakorlatban minden ablaknál ugyanaz történik: egy ember beírja egy nagy füzetbe az adatokat. 

Nyugat-Afrika meghozta az önbizalmunkat, így a határátkelő után rögtön megkérdőjeleztük a magától értetődőt, azaz, hogy a gyönyörű aszfalt úton csorogjunk be Librevillebe, és inkább a rövidebb, viszont a dzsungelen át vezető földutat választottuk. Ugyan a térképeink fele szerint az út átvezet Egyenlítői Guineán, az út előtt lévő rendőri ellenőrzőpontnál megerősítették, hogy nem, szóval ne aggódjunk, hogy nincs vízumunk. Meg arra is figyelmeztettek minket, hogy az út elég rossz állapotban van, és a hidak sem biztos, hogy állnak. Közvetlenül a letérő bejáratnál egy dömper várakozott, őt is faggattuk az út minőségéről: a sofőr azt mondja, hogy az út eleje jó, aztán rosszabb, még rosszabb, meg összedőlt egy híd, ott át kell kelni a folyón. De a mi autónkkal biztos megy a folyó is, van snorkelünk, meg biztos van csörlőnk is – ja nem, az nincs. A biztonság kedvéért megadja a telefonszámát, ha szükségünk lenne a segítségére, bár nincs hálózat az erdőben…mindegy is, a kalandot választjuk. 

Jó, az út tényleg szép: erdő, erdő, erdő, virágok az út mentén, piroshasú kis madarak repdesnek körülöttünk, egyébként egy-egy lepke vállal felvezetést, néhány szöcske meg potyautasként jön pár kilométert a szélvédőn, motorháztetőn. Az útmenti falvak erősen különböztek a korábbi országokban megszokottól: közepén póznán a nemzeti lobogó, téglalap alapú deszkaházak élénk színre festve, nyírt gyep, ültetett virágok.

Már előre izgulunk, hogy mi lesz a folyóátkeléssel. Nincs forgalom, az út maga jelenti a legnagyobb kihívást: komoly vízátfolyások nehezítik az autónyi szélességű út megtalálását és rengeteg a bukkanó. Aztán komolyan megrémülünk, amikor csak kis híján nem megyünk neki frontálisan egy autónak.

Mi nagyjából harminccal, a szembejövő negyvennel haladhatott az egysávos úton. Az út szélén többméteres növényzet, úgyhogy a kanyarokba esélytelen belátni. Amikor meglátjuk egymást, Csaba satufékezett, a szembejövő autó pedig lassítás nélkül lehajtott másfél métert a dzsindzsásba. Mindketten megütköztünk a másik technikáján, ő nyilván azt várta volna, hogy mi is lehajtunk nyolcvan centit, és lassítás nélkül továbbhajtunk. Mi meg azt, hogy ő is szinte állóra fékezi az autót, és lassan elslisszolunk egymás mellett, hiszen fogalmunk nincs, mi lehet az útszéli dús növényzettől rejtve. Mindenesetre nyilván ő ismerte a helyi szokásokat, szóval ezután bizonytalanul, még lassabban vezettünk, készen arra, hogy behajtsunk a bozótosba.

Másnap ugyanilyen úton haladtunk, csak már egyre jobban vártuk a híres összedőlt hidat, ahol talán vissza kell fordulnunk. A képzeletünk persze élénk színekkel festette le, mi vár ránk, és hát bármilyen szép volt a környék, nem szívesen tettük volna meg kétszer. Amikor meglátjuk a híres Összedőlt Hidat, kicsit csalódottak voltunk. Ugyan a híd hat hatalmas hosszanti gerendájából kettő már a patakvölgyben pihent és a föld is megcsúszott kicsit alatta, egyértelműen állt és a nyomokból látszott, hogy rendszeresen használják. Mi több, a patak talán ha harminc centis volt, így az elkerülő út sem tűnt kihívásnak. Az izgalom kedvéért végül a hídon keltünk át, de az meg se rezdült, hiába mentünk át rajta még kétszer a legdrámaibb fotó kedvéért. (Persze egyik se lett drámai.)

A földút utolsó szakasza volt a leglátványosabb áldozata az eróziónak. Ma már a földcsuszamlás peremén van a nyom, mellettünk pedig – ahol régen az út volt – vagy húszméteres meredély.

Amikor kiérünk az aszfaltra, elkezdjük hallani az autó hangjait: a hátsó felfüggesztés rémületes nyikorgásából kiderül, hogy nem bírta a nehéz utat és a nagy súlyt: egy-egy lap eltört a rugóinkban. Máig véget nem érő tortúra vette ezzel kezdetét. 

Lassan és óvatosan csorogtunk be Librevillebe, majd kis szerencsével és az intézményvezető atya jóindulatával a Szent János Kisszeminárium nagy kertjében kaptunk kempinghelyet. Rövid csevegés után elpanaszoltuk neki rugós bánatunkat is, másnapra kerített is egy szerelőt, aki sajnos nem tudott segíteni, mint ahogy a helyi Toyotának sem volt alkatrésze, annak ellenére, hogy Librevilleben szinte mást sem láttunk, mint a miénknél egy generációval frissebb 78-as Land Cruisert. Végül kaptunk egy címet, ahol Omar és emberei az ígért egy délután helyett két és fél nap alatt összegányoltak valamit. Hogy aztán javíttassuk Pointe Noireban (Kongó-Brazza), Luandában (Angola), Tsumebben (Namíbia) és Cape Townban (Dél-Afrika) is, és még mindig nem jó, de legalább letettünk már róla, hogy jó lesz… Persze közben kicsit elgörbítették a lökhárítót és az üzemanyagtartály rögzítőpántjait is, de ezen már csak nevettünk kínunkban. A munkanapok közti estét a Togóban megszokott módon a garázsban töltöttük, de Csaba még elment sörözni egyet a szerelőkkel, akik közül egy volt gaboni, a többiek Csádból, Maliból származtak. Kicsit kitértünk a politikára is, nem meglepő módon suttogva mesélik, hogy az elnök (Ali) tavaly csalással nyert, de jobban bánják, hogy az olajbevételeket megtartja. Később láttuk az elnök választási plakátján is a kétértelmű szlogent: „változzunk együtt!”.

Amint lehetett, leléptünk Librevilleből, bár a város és lakói nem tehetnek csalódottságunkról. Irány dél, és amikor elértük az Egyenlítőt, minden bosszankodásunk szertefoszlott. Igen, ez már valami! Hamar megszoktuk, hogy minden fejjel lefelé van, kicseréltük a kereket a tetősátorral és indultunk is tovább.

A következő állomás Lambaréné volt, ahol az Albert Schweitzer kórház eredeti épületei, berendezései és egy fantasztikus fotógyűjtemény látható. Nem lebecsülve Stanley, Livingstone és más felfedezők érdemeit, számunkra a legnagyobb afrikai teljesítmény mégis Albert Schweitzeré, aki saját erejéből létesített kórházat az óceáni kikötőtől 14 napnyi tutajútra, a dzsungel közepén. 

Lambarénéből szinte megállás nélkül vezettünk a kongói határig: ketyegett az angolai vízumunk kezdőidőpontja és egy meggondolatlanság folytán pénz nélkül maradtunk 200 kilométerre az első ATM-től. Így aztán az idő és a szerencse úgy hozta, hogy nem láttuk sem a Lopé, sem a Loangó nemzeti parkot, lemaradtunk a gorillákról és a szörföző vízilovakról is .. Majd legközelebb!