(Előzményként annyit, hogy elrepültünk Gambiába egy hétre. A felkészülés részeként ki akartuk próbálni Afrikát.)

Az új év első éjszakáján feküdtem a kétszer kétméteres szoba döngölt padlójára terített gyékényen és a még Vietnámban vásárolt selyemhálózsákban forgolódtam. Ideges voltam, és nem tudtam aludni. De nem a szomszéd szobában alvó Musza, nem a komfort (ideértve: ajtó, bútor, elektromosság, folyó víz, mellékhelység) teljes hiánya, sőt nem is a távolból dübörgő basszus miatt, hanem mert pár órája – keresztülhajtva árkon és bokron – alaposan összekaristoltam a bérelt autó oldalát.

Bambaliba egy nappal az elektromosság bevezetése előtt érkeztünk meg. A falu az országúttól 20 kilométerre, a Gambia folyó kanyarulatánál, az Elefánt-sziget mellett fekszik. Az útikönyv csak annyit írt, hogy a faluban semmilyen turista létesítmény nincs, de ha vízilovat vagy varacskosdisznót akarunk látni, keressük a falu főnökét, aki majd szerez nekünk szállást meg helyi vezetőt. Ezt viccesnek és autentikusnak is találtuk, szóval úgy döntöttünk, hogy megnézzük. 

A zötykölődés a zsákfaluig igazán hasznos, végre kipróbálunk egy igazán rossz utat, ami személyautóval szinte lehetetlen lenne. Ötven perc, négy kerékmeghajtás, kettes fokozat. Szinte látni, ahogy az üzemanyagszintjelző mutatója esik. Bambaliban persze nincsenek autóutak, így nem tudtunk behajtani a közepére megkeresni a főnököt. Ehelyett leszólítjuk az első embert a falu határában. Musza persze nem beszél angolul, de készségesen beinvitál minket. Behajtunk a lakóparkjába (lábjegyzet helyett: nem tudjuk mi a helyes magyarítása itt a „compound” kifejezésnek, a tipikus gambiai – akár harminc-negyven családtagjával együtt – kerítéssel körülvett házegyüttesben lakik egy település belsejében, a házak közötti terület a közösségi élet helyszíne, a házakban apró szobás, külön bejáratú apartmanok).

Itt előadjuk, hogy miért jöttünk az időközben előkerülő, angolul jól beszélő Ibrahimnak, a városi autószerelőnek. A falu főnöke többé szóba sem kerül – a vendégek a megtalálót illetik. Mindenki örül nekünk, csak akkor szomorodnak el, amikor elmagyarázzuk, hogy csak egy estét maradunk, és így nem marad idő tradicionális táncbemutatót rendezni nekünk.

Vendéglátóink hamar javasolják, hogy akkor induljunk. A keréknyom hamar eltűnik, de alaposabb megfontolás nélkül keresztülhajtok a vegetáción. Pár száz méter után megérkezünk a folyómenti nádashoz. Nem látunk azonban se vízilovat, se varacskos disznót, csak sok-sok rákot és iszapot az elhagyott rizsföldeken. De észrevesszük azt is, hogy a növények alaposan helybenhagyták a fényezést, és bár az autó értékéből mit sem von le, kiváló ürügynek lehet majd arra, hogy a bérbeadó megtartsa a letétet.

Visszafelé feltétlenül meg kell néznünk a mobiltelefon-bázisállomást, amit havi 24 000 forintnak megfelelő dalasiért őriz az egyik hozzánk csapódott férfi. Az állomás kertjéből sebtében kiásnak nekünk némi kasszáva-gyökeret. Míg Musza egyik felesége a vacsorát főzi, a várakozás eseményteli. Először telefonon beszélek Musza másik feleségével, ő az ország másik felében él, de ragaszkodik hozzá, hogy három percig udvarias formulákat ismételgessünk. Hangos éljenzés közepette egy nagy csapat gyerek érkezik, mint kiderül, a falusi focitorna győztes csapata. Miután negyven ünneplő gyerekkel szorítok kezet, még a kupát is felemelhetem! Végül megtanulom a WC-lyuk illemszabályait: ajtó ugyan nincs, de ha világítok a lámpával, akkor senki sem fog zavarni. A vacsora ugyan szerény, de finom. Először egy közös vájdlingból, de saját kanállal Muszával és Zsuzsival hárman esszük a mogyorószószos rizst.

Közben hallgatjuk, ­ahogy a falusi hírmondó körbekiabálja a híreket a faluban (elloptak két mobiltelefont a közös töltőhelyről, másnap még szankció nélkül visszajuttathatja őket a bűnös a falu főnökének). A második fogás főtt kasszáva, amit kézzel fogyasztunk. Ibrahim azt is elmeséli, hogy holnap bekötik az áramot, és ha jövőre újra eljövünk, már egy másik faluba fogunk megérkezni. Azt is felveti, hogy másnap csónakkal elvisznek minket vízilovat nézni, bár a megjelölt ár elsőre nagyon magasnak tűnik. Este ugyan a falu határában vendég DJ tart hatalmas partyt, egyszerűen túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy a kétségkívül érdekes eseményt meglessük.

Másnap reggel nyolcra beszéltünk meg indulást. Előtte azonban még megalkudunk az árban, nagyjából a helyi havi átlagfizetés felét fizetjük a szállásért, ételért és a vezetésért. Bár kétségkívül nagyon barátságos mindenki, érezzük, hogy rajtunk akarják megkeresni az évek óta elmaradó turistákat. Ibrahim aztán vígan újságolja, hogy az egyik helyi vadász lőtt egy varacskosdisznót az éjjel. Naná, hogy nem akarjuk megnézni, de az út mégis arra visz. A tetemnézésre a fél falu elkísér minket, mindenki nagyon büszke, hogy van mit mutatni nekünk.

Később össze kell szednünk a bátorságunkat: egy félig elsüllyedt halászcsónakra futja csak, amibe ugyan a kedvünkért faragnak „padokat”, az attól még komolyan oldalra dől és ereszt. Ráadásul hiába a két óra csónakázás a sásos öblökben, a csendes figyelés, vízilónak nyomát se látjuk. És bár vezetőink mindig a következő öbölre ígérik őket, indulnunk kell. Ibrahim egyszerre csalódott (mert nem sikerült vízilovat produkálni), és megkönnyebbült, mert a csónak legénysége szemmel láthatóan nem szokott az evezéshez. A búcsúzkodáskor Musza még megpróbálja felsrófolni az árat, de nem engedek. Látszik rajta, hogy így is elég vidámmá tettük. Ibrahim még elkéri a magyar címünket, hátha erre jár.

Elhajtunk a faluból, és én újra azon aggódom, hogy mennyit ver ránk az autókölcsönző a karcok miatt, hogy ne hányja össze a stopposunk a hátsó ülést, hogy ne fogyjon ki a benzin az első útszéli benzinárusig… legfőképpen pedig azon, hogy egy év Afrika megtanítson a jövőn való rágódás helyett a jelen élvezetére.

(Az autó karcolásai végül ingerküszöb alatt maradtak és a letétet hiánytalanul visszakaptuk.)