Már Európában kinéztük magunknak a Cool Campet, ami Mali Manantali nevű faluja/víztározója mellett fekszik. Ugyan nem esett éppenséggel útba, de több fórumon is áradozó véleményeket olvastunk arról, hogy milyen nyugis hely és milyen jó fej Casper, a tulaj.

A szenegáli-mali határ (Kenieba, a kíváncsiak kedvéért) és Manantali közötti útról nem sokat tudtunk előre. Casper honlapján azt írta, hogy közvetlen út nincs, amit a térkép ekként tüntet fel, azt valójában csak motorosok használják, és nem biztos, hogy autóval járható. Tudtuk viszont, hogy Mahina és Manantali közötti száz kilométeren végig új aszfalt van. Így az volt a terv, hogy a határtól Mahina felé kerülünk a térkép szerinti N2-es úton, ami a kettes számú országos főútvonal jele. Persze óvatos tervezéssel mi úgy döntöttünk, hogy elsőre csak Mahinát tűzzük ki célul, ami nagyjából 180 km földutat jelentett 6-7 óra alatt.

Az első 50 km Djibouriág még egész istenes volt, néhol gödrös, de – korábbi tapasztalatainkhoz hasonlóan – 30-40 km/óra közötti sebességgel tudtunk folyamatosan menni. Aztán az út elkanyarodott, hogy keresztezze azt a hegyláncot, amivel addig párhuzamosan haladtunk. Itt kezdődtek a gondok. A korábbi széles földút hirtelen beszűkült és a forgalom eltűnt. Bár van egy autónyi hely, nyilvánvaló, hogy az utat csak motorok használják.

Így aztán csak a négykerekű sofőrje van meglőve, amikor a motornyom könnyedén átmegy az út egyik oldaláról a másik oldalára, hogy a félméteres árkokat vagy a nagy köveket kikerülje.

Ahogy hagytuk el a falvakat, úgy vált egyre rosszabbá az út. A kedvünket ez cseppet sem szegte, mert minden egyes faluban integető gyerekek és szélesen mosolygó felnőttek köszöntöttek minket.

Amikor már húsz kilométert sem tettünk meg egy óra alatt, de még kilencven volt hátra, megkérdeztünk egy szembejövő motorost, hogy továbbra is ilyen lesz az út, aki megnyugtatóan legyintett, és közölte, hogy a ránk váró út is jó. A következő szakaszon természetesen tovább lassultunk, és többször ki kellett szállni, hogy előre sétáljunk, különösen akkor, amikor a vacak eredeti út és az azt nagyvonalúan elkerülő, de csak egy nyomtáv szélességű nyom között kellett választani. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy az útfelület vegyesen volt süppedős homok (amihez a legjobb a lendület és a puha gumik) és éles kövek (amihez nyilván alacsony sebesség és kőkeményre fújt gumi dukál).

Végső soron nem volt technikailag nehéz út, de rendkívül lassú és fárasztó volt, különösen amikor be kellett kapcsolni a felezőváltót, hogy a végül csak a lépésben haladásnál is lassabb felező egyessel navigáljunk át a beomlott hidak helyett maradó kőhalmon (szerencsére a száraz évszakban víz nincs). Mindeközben gyönyörű fennsíkon vezettünk át, lenyűgöző sziklaszirtekkel és a felperzselt fű helyén növő bájos sárga virágokkal.

Másfél órával naplemente előtt még 70 kilométer volt előttünk, amikor úgy döntöttünk, hogy első éjszakánkat Maliban egy ismeretlen falu határában töltjük. A falu nevét sajnos ma sem tudjuk, mert nem jegyeztük meg, és egyetlen térképünkön sem szerepel, hiába lakják legalább háromszázan. Megálltunk a falu határában, bejelentkeztünk az első szembejövő férfinál, majd következett a harc a túlélésért. Megjelent ugyanis negyven gyerek és elkezdtek minket bámulni, először tíz méterről, aztán egyre közelebbről. Nehéz úgy vacsorát főzni, hogy karnyújtásnyira körbevesznek a gyerekek. Felmentő seregnek reméltük a közeledő idősebb hölgyet, aki díszes ruhát viselt, ízléses ékszereket és mindennek ékéül egy nagy aranyfog csillogott egyébként kifogástalan mosolyában. Mivel semmit sem értettünk belőle és az udvariasságaink láthatóan nem elégítették ki, egy gyereknek kellett elmagyaráznia nekünk, hogy a hölgy griot és ajándék jár neki. Rövid töprengés után kezébe nyomtunk 500 szífát (~250 forint), aminek nagyon megörült és eloldalgott. Természetesen a gyerekek ezután szintén elkezdtek ajándékot kérni. Próbáltuk oldani a helyzetet egy kis labdázással, de ezzel alig felüket tudtuk lekötni. Az unatkozó gyerekek egy része Messi, Neymar és Djobe feliratokat ír az autó porába.

Végül a helyzetünk úgy oldódott meg, hogy a falun átutazó, egyébként egy aranybányában darukezelő férfi odajött hozzánk barátkozni, és elküldte a gyerekeket. Ő mondta azt is, hogy jó, ha havonta jár ezen az úton négykerekű jármű. Végül csak két idősebb (értsd: 14 évesnek mondja magát, de 11-nek néz ki) fiú merészkedett vissza, hogy kéretlen, ámde beszédes és végső soron szórakoztató vacsorapartnerünk legyen.

Reggel még megjelent egy új griot, neki azonban be kellett érnie kedves szavainkkal, és – bármennyire is fájt – a negyven búcsúzó gyereket is ajándék nélkül hagytuk ott. A darukezelőt megkérdeztük a ránk váró útról, ő természetesen biztosított minket, hogy innentől jobb lesz és legfeljebb egy óra alatt aszfaltra érünk. Az út ugyan semmit sem javult, de három óra alatt valóban szilárd útburkolatra leltünk és hamarosan megérkeztünk Mahinába, ahol már csak a Gustave Eiffel által tervezett vasúti hídon kellett átkelnünk.

Minden méterét imádtuk: a vaslapokkal borított híd sok-sok szegecse már régen elvált és a lapok a kerék alatt hangos csörömpöléssel hajlottak meg, miközben mi arra figyeltünk, hogy a bal kerék a sínpár között maradjon. További száz kilométer eseménytelen aszfaltút után megérkeztünk a Cool Campbe Casperhez, akinek a festői Bafing folyó partján épült kempingje és banánültetvénye utunk egyik (másik) fénypontja volt.

Aki Maliban jár, ne hagyja ki. Az esti sörözésen megosztottuk vele előző napi kalandjainkat, és ő meglepetten vette tudomásul, hogy az N2-es út járható, Kenieba felől érkező vendégei egy másik, több mint kétszer ilyen hosszú, de így is sokkal gyorsabb úton szoktak érkezni. Persze nem bántuk meg, hogy nem arra mentünk.