Burkina Fasói útleírásunkban új dolgot próbáltunk ki. Egyben publikáljuk az ottani hét nap naplószerű krónikáját, magyarázatok nélkül (kérdésekre szívesen válaszolunk). Mi így éltük meg Burkinát. 

(Facebookon sokkal több kép elérhető.)

2017. január 4.

Csaba leeszi az autót és magát a foniós-tojásos szendviccsel, Zsuzsi vezet majd’ két órát. Szeretnénk még egy kicsit látni Maliból, szóval teszünk egy kitérőt Missirikoro barlangmecsetéhez. Az előzetes infókhoz képest könnyű megtalálni, de addigra már három guide áll körül minket. A barlang végülis nagyon király, illetve leginkább az, hogy felmászunk a tetejére, létrákon, kötél segítségével – emiatt az élmény miatt megérte a kitérő meg a hassle. Plusz egy elefántcsontparti zarándok (2 feleséggel) megáld minket. Ebéd az afrikai és európai specialitásokat hirdető étteremben, végülis paradicsomszószos meg mogyorószószos rizs, Zsuzsi bután megint bevállal még húst is (bután, mert tudhatná, hogy ehetetlenül mócsingos). Látszik, hogy helyben nagyon népszerű hely – hja, a hús nélkül csak 250 CFA egy kaja. Még postát keresünk, aztán még Zsuzsi mohóságból vetet egy nagy dinnyét Csabával (túl nagy, 2 nap kényelmetlenség vár Zsuzsira, csak a lábánál van hely a dinnyének). Közben kapcsolunk, hogy még nagyon sok van hátra a kinézett burkinai szállásig, az út nem aszfaltozott és határátlépés is van benne. Basszus, ezt megint nem ésszel terveztük meg. A határátlépés simán megy, 5re végzünk a burkinai oldalon. Ekkora már belátjuk, hogy nem érünk oda a szállásra, nem is látunk más opciót, azért még megyünk előre, azzal is előrébb jutunk, meg hátha látunk valami campementet. Látunk is, de elég puttó a hely, továbbmegyünk. Egyébként gyönyörű a táj, az utak – sok fa, vöröshomokos út (változó minőség, kb 20 az átlagsebesség), jó képek (poros, fehér háttérben hajladozó nők), de az emberek inkább csak megbámulnak, nem mosolyognak, alig integet néhány gyerek. Fura, Csaba ideges, hogy vadkempingeznünk kell a piros zónában. Ja, nem vagyunk túl tapasztaltak, hogyan kell jó helyet találni (persze elrejtjük az autót, amennyire tudjuk), most sem igazán sikerül, közel van egy út, szinte egész este járnak a motorok rajta. Hozzánk senki nem tér le, kérdezősködik. Lassan feloldódunk, Zsuzsi főz is (zöldség! zöldbab, répa, paradicsom, ránk fér), papaya, plusz egy sör. Csillagos ég, összességében nyugi, a szúnyogok se csípnek nagyon. Vadkempingezni jó.

2017. január 5.

Előző nap valahol elveszett Csaba dioptriás napszemüvege, ez komoly probléma. Reggelivel együtt elkészülünk 2 óra alatt! Közben két pásztor azért ránk köszön, tudomásul veszik, hogy ott kempingeztünk. Az út továbbra is gyönyörű, bár nem lesz gyorsabb, fél 11-11 körül érünk Sindouba, ahol leesik az állunk a falut övező sziklák láttán. Vicces kurfli az úton a hegy felé, gyorsan akad vezetőnk is, a másfél órás sétát választjuk – nagyon megérte. Üledékes homokkő, jó formák, a vezető is oké (kicsit sokat telefonál), izgis fel-le mászni a sziklákon, csodálni a kilátást a rizsföldekre és a többi sziklára. Vicces, hogy az itt élő törzs akkor hagyta el ezt a védett, ám több szempontból nehezen élhető helyet, amikor a francia gyarmatosítók véget vetettek a törzsi háborúknak. Forgattak itt ugyan egy dokumentumfilmet (heritage des griots, ilyesmi), de Csaba nem érti, hogy nem fedezte fel még a környéket Hollywood. Ebéd elegánsnak számító étteremben (biciklis fehér turisták is itt), de se wifi, lassú és az étel nem túl jó (marhanyelv – előétel adag, a kuszkusz sem érdekes). Még van időnk naplementéig, megyünk a Karfiguéla vízesésekhez, illetve a közeli „Dómokhoz” (sziklák, megint:). A legrövidebb út cuki veteményesek, rizsföldek között vezet egy töltésen, viszont ismét nem autóbarát, pláne hogy nincs híd ott, ahol lennie kéne, a következő hídon egy nagy lyuk van középen (homokvassal valszeg megoldható, de franc se akarja leszedni a homokvasat), végül azért át tudunk kelni egy jó hídon. Közben néhány gyerek már mellénk szegődik guidenak, csak a felnőttek végül elhajtják őket. Akkor megyünk inkább vezető nélkül. A vízesést könnyű is megtalálni (előtte szuper árnyas fasor!), a csobbanást kihagyjuk (cucc, ruha, bilharzia), freestyle megyünk a dómokhoz. Szerencsére nem állunk meg a szép kilátásnál, szóval ezeket a sziklákat is közelről meg tudjuk csodálni. Ez is tízpontos, meg jó látni a szép kerek cukornádültetvényeket az egyikről. Csak a miénk az egész hely. Offroad vissza a parkolóhoz, rizsföldeken, egy kis családon keresztül – a telefon az iránytűnk. Átmegyünk a közeli városon, Banforán – mennyi biciklis! Még sose láttunk ennyit. Látjuk, hogy egyet el is ütnek, megússza nagyobb baj nélkül. Keresztezzük párszor az Ouagadougou-Abidjan vasútvonalat – a vonat csak heti 3x jár egy-egy irányban, láthatóan az embereknek tudják, mikor várhatóak, nem kell körülnézniük. Piac végig a városon. Tengrélában, a vízilónéző faluban rossz hír vár: mivel pár hónapja felborult egy csónak és megfulladtak az utasai, csak mentőmellénnyel szadad turistákat a tavon csónakáztatni, a mellényeket viszont még nem engedélyezték, vagy valami ilyesmi. Ez elég nagy csalódás, úgy tűnik, az a végzetünk, hogy ne lássunk hippót. Így aztán még vergődünk is, hogy melyik kempinget válasszuk, ha már egyik se ígér csónakázást – Solo mellett döntünk, konkrétabb a vízilónézéssel kapcsolatban, bár nincs nála folyóvíz. Zsuzsi gyorsan akar enni és tilten van, úgyhogy rossz döntést hozunk: vacsit rendelünk, ami kb másfél óra alatt lesz kész. Közben Zsuzsi felkockázza és megeszi a dinnyét, Csaba spagettije meg elég béna, szóval hülyeség volt vacsit rendelni, na. Csaba a Brakina hatására is gyorsan elalszik, Zsuzsi meg jól felébred a késő esti bucket showertől.

2017. január 6.

5 után kelünk, hogy kész legyünk 7re. Majdnem sikerül is, de Solo (a házigazdánk lett végül a vezetőnk) se siet, még megmutogatja a nevelt krokodiljait, fényképezkedünk velük. Solo pontosan van informálva, hol vannak a vízilovak, szóval véget ért eddigi hajszánk és legalább félóráig figyelhetjük, ahogy egy öttagú hippocsalád lustálkodik, prüszköl, szolidan játszik a három bébével (az egyik alig jön a víz felé). Egyébként szép vízililiomos a tó. Indulunk Bobóba – végre csak 95 km-t kell vezetni egy nap, azt is aszfalton! Útközben megállunk gyümölcsért: röhögünk, hogy 500 forintért veszünk 11 mangót, 250-ért kb két kiló paradicsomot. Nem tudjuk, mikor hogyan esszük meg ezt mind vagy hogy hogyan férünk el az autóban, de az évszázad üzletének tűnik. (a mangók fele végül beerjed…:( Bobó Dioulassoban nem szimpi egyik kempingezős hely se, a japán vállapos katonák viszont üdítő látványt nyújtanak. A Villa Rose-ba megyünk, részben mert itt elvileg van net - ez végül csak idegeskedésre volt jó. Rögtön megtetszenek a széles, rendezett utcák, fasorok Bobóban, plusz ebédidő van, a mosásba rakott ruhák gyors kilögybölése és egy mangó becuppantása után megyünk a városba. Van élet, megint eljátszunk a gondolattal, hogy este eljövünk partizni (no persze…). A Lonely által ajánlott vendéglőbe megyünk és nem bánjuk meg: van jó net, kipróbálunk kétféle juicet (tamarind, a másikat nem jegyeztük meg), az attiékét (kasszávakuszkuszt, Zsuzsinak túl kesernyés – a keserű népszerű íz Afrikában!), a to-t (rizslisztlepényhez hasonló, kicsit kocsonyás köret), sauce oseille-jel (sóska alapú, hibátlan szósz), és a zebut (a helyi púpos tehén). Megnézzük a sármecsetet, zseniális – és ki tudja, talán elmondhatjuk majd magunkról, hogy még azelőtt láttuk, hogy unescós lett volna. Vicces, hogy még 140 éves sincs. Van egy vicces talált tárgyak részlege. A következő helyi látványosság, a griók, a kovács, az animisták és keresztények negyedéből álló régi városrészben voltak jó részek, pl. utcakép és barcelonás graffitik, és jó volt kipróbálni a dollo-t, a helyi sört is, tökcsuporból (egy millet nevű gabonából készítik) – egészen friss volt (langyi), közben Csaba lovitippeket is adott. Egyébként hülyeség volt a séta, szuvenírboltból szuvenírboltba (szerencsére nem voltak erőszakosak), és megint ordenáré módon szemetes a környezet. Irány a piac, Zsuzsi beleveszik a szövetek válogatásába, közben ránk akaszkodik egy rasztás bácsi. Finom mini-galetteket eszünk forrón. Forgatag, nagy piac. Látunk szárított hernyót meg kipróbálunk valamit, amit nem megenni, csak megrágni-kiköpni kell, de aztán a helyiek mind kinevetnek, amikor a mutogatás szerint a csatornába dobjuk a rágcsát. Na mindegy, felejthető rágcsa volt. A varratás nem jön össze, Zsuzsi nem bírja tovább az arcában az embereket, egyébként se csinálnak már meg semmit aznap estére. Még próbálunk dashcamtartót venni, a fél város rajta van és hoznak is kettőt, de végül nincs harag, hogy nekünk nem tetszik. Hazafelé újra fincsi, egy sós, egy édes fánk-lángosgolyó. Mangó-dinnye vacsi, tervezés-tűnődés a vízumokról, csak nehéz persze net nélkül.

2017. január 7.

Csaba kipróbál egy helyi reggeli kaját, a változatosság kedvéért forró olajban kisütött tésztát. A bon yaourtban Zsuzsi azzal teremt tekintélyt, hogy cukor nélkül issza a kávét. Onnan látjuk, milyen nagy valójában Bobo, hogy félóráig tart kijutni belőle – a belvárosa meg teljesen kisvárosi hangulatú. Útközben egyszer csak meglátunk egy kőfejtőt, elképesztően néz ki, iszonyú látványos. A legcsodálatosabb, hogy a nagy medence közepén vannak vékony kőoszlopok még, némelyiken nő egy fa. Az emberek serényen dolgoztak, kivéve azt a párat, amelyik kihúzott tőlünk 250 pénzt a fényképezésre tekintettel. Eseménytelen út, sok a ronda kamionstop, rengeteg szemét. Csaba elsétál egy kupac gyapotkupachoz, nagyon puha-fluffy, jó lenne beléjük feküdni. Ebéd előtt érünk a Deux Bales nemzeti park bejáratához – nem biztos, hogy mindent jól értünk, és nem gondoljuk át előre rendesen, mit is szeretnénk, veszünk belépőt meg guide-ot, ígéri a fickó, hogy 3ra jön majd a kempinghez. Úgy tűnik, november 18 óta nem volt itt egy látogató se – ennyire béna lenne a hely? Elkezdünk aggodalmaskodni, pláne hogy a kempingbe vezető út megint katasztrofális 7 km-es piste, ezt is szinte csak motorok használják. A kempinges fickó sem túl szimpi, egy picivel drágább a hely, mint gondolnánk, a vacsora meg nevetségesen drága lenne. Mindegy, ebéd, aztán mosogatás közben érkezik egy csapat francia. Aztán egy csapat elefánt. J Készülődünk közben a 3 órás randira – mondani se kell, a vezetőnk sose ért ide. Szerencsére az elefántok még kétszer feltűntek, egyszer jól meg is futtattak minket. Kiderült, az első charge-nál még nem szabad futni, csapatban kell maradni, szépen hátrálni. Ha elkezd feléd futni az elefánt, na akkor fuss. Azért nagyot nevetünk magunkon, bár a társasággal lévő szegény francia kisfiú tényleg nagyon megszeppen. Miután már csak a miénk a tábor, jönnek még egyszer az elefántok – először csak isznak, aztán átkelnek a folyón. Egy kiselefánt már majdnem eléri a túlpartot, amikor pánikba esik, visszaindul – az elefántok mind a segítségére sietnek, körbefogják, vigyáznak egymásra, átsegítik a kicsiket a partra. Hú, hát nagyon megérte végül eljönni, itt maradni. Vacsira a cassava + paradicsomszósz elég jó, plusz megesszük az utolsó mangót, ez is nagyon finom volt. Jó a levegő, szúnyog se nagyon zavarja az esténket.

2017. január 8.

2-3 órát elszöszmötölünk reggel – újrarendezzük az autót, Csaba felrakja a matracokat a homokvasra (színban nagyon harmonizál a tetőnk!); Zsuzsi lepénykenyeret süt; csekkoljuk a vízszűrőt is, azokkal is minden rendben – nem is kockáztatjuk, hogy a zöldes árnyalatú helyi vízzel piszkítsuk be őket. Jó érzés, hogy mindennel együtt sikerült 2-3 órán belül elkészülni. Stílusos cowboykalapot viselő kamasz és egy haverja vigyáz ránk csak a kempingben, a háziurat nem látjuk. Kifelé már a földút sem tűnik olyan vészesnek. Ougadougouba (=Waga) az út nem különösebben érdekes, sok a mérhetetetlenül szemetes falu, tér. Viccesek az automosónak használt tavacskák. Templomból özönlő és templomnál tömött 100fős csoportokban álló embereket látunk. Elcsábulunk egy csomó friss, pucolt sárgarépára és a hazulról hozott dió is elfogy. Szeretnénk még Waga előtt megebédelni, de valahogy semmi nem jön kapóra. Wagában vergődünk egy kicsit a szállással, aztán az Ioverlander és a Lonely által is ajánlott Les Pavillon Vert-be megyünk, bár tényleg szűk a parkoló, a tetősátor levisz egy villanykörtét, az internet skype-ra tökjó, a Wire letöltésére viszont nem tudja rávenni Csaba (pedig már csak 2% hiányzik!). Itt ebéd, a cheeseburger meglepően finom, de kis adag, a bárányos-zöldséges kuszkusz házias hangulatú, de igencsak a bödön alja már. Már ebédre várakozás közben, délután 3kor szétcsipkedi Zsuzsit a szúnyogok, térdig fel a nadrág alatt, vagy 20 csípés – Csaba is kap azért. Először nem is értjük, hogy szúnyog-e ez vagy vmi különleges afrikai bolha, mert szúnyog elvileg csak szürkületkor jön elő, az afrikai szúnyogok meg nem zümmögnek. De szúnyog bizony. A szobába menekülünk, ott jól be is fújunk – igen jól jön a marokkói szúnyogirtó. Egész délután netezünk, készülünk Ghánára, döglünk a szobában, skypeolunk. Amennyire nyelvtudásunk engedi, beszélgetünk picit egy idősebb japán hölggyel, aki elég keményen tolja – a veszélyesebb északi meg nigeri területekre kirándul, összesen 7 kiló cuccal, úgy, hogy még kis gázfőző is van nála, és se angolul, se franciául nem tud nagyon. Vicces az afrikai módra fonott hajjal. A SOB.B.RA ugyanolyan nagy (6,5 decis) és vizezett (4,2%os) sör, mint a Brakina és a Gazelle, ezt szeretjük.

2017. január 9.

Korán ébredünk, álmosak is vagyunk egész nap. A WC-be, zuhanyzóba is csak úgy lehet merészkedni, ha előtte befúj szúnyogirtóval az ember. 8kor indulunk a Service des Passeportshoz, elég simán is megy minden, és szerencsénk is van, még aznapra, 4re ígérik a vízumot (van, akinek csütörtökig kell várnia), ami persze tökjó, de így kérdés, hogy érünk le a 150 km-re lévő Po-ba még aznap. Frusztálódás a doxin. Zsuzsi megint elejti a telefonját. Össze-vissza reggelizünk vízumozás előtt és után – fánkgolyó, darált húsos szendvics, avokádós-tojásos szendvics. A piac is tök uncsi, hétfő reggel, semmi élet. A bazár is kiábrándító. Bóklászunk, nézelődünk a városban, veszünk játékot későbbi elosztogatásra, vadásszuk a dashcamtartót, meg kicseréljük a telefonon a védőfóliát (szerencsére csak az repedt el). Délben ebéd egy helyi kioszkban, halleves lencsefélével (enyhén kesernyés ízvilág, de jó, jó a hal), riz soumbaya (újfajta rizs, még kesernyésebb ízvilág, lencse, finom husi), egy kedves vendég közvetít, mi micsoda. Shoppingolunk hazafelé menet, sikerül joghurtot, ideértve kuszkuszos tejkészítményt venni, meg bort, csak a sör nem jön össze – 1000 pénz lenne betétdíjjal, ennél még a drága szállodákban is olcsóbb a helyi sör. Olvasztó meleg, a városban a szmog miatt nem valami jó érzés levegőt venni, semmi nem marasztal itt minket. 3kor nyit a vízumos hely, 4re van időpontunk, 3 előtt érkezünk. Csaba fél4-kor megunja a várakozást, meglepi az ügyintézőt, aki eleddig zenét hallgatott és várt. Oda is adja nekünk az útleveleket. A városban dugó, araszolunk. Aztán meg csak simán nagy a forgalom, sok a biciklis, sok a település és pláne túl sok a fekvőrendőr. Ja, és még a checkpointokon is megállítanak minket – már vasárnap is látszott, alapvetően csak kíváncsiak, teljesen random, hogy útlevelet vagy forgalmi kérnek el. Egy óra alatt kb 50 km-t haladunk, belátjuk, ma már nem érünk el Po-ba. Lehúzódunk, megállunk egy téglagyártó tó mellett. Kicsit zebutrágyás, de jó lesz. Már épp kipakoltuk a széket, asztalt, Zsuzsi már meghámozta az édesburgonyát, amikor jön az őr, hogy ez magánterület, itt nem éjszakázhatunk. Nagyon udvariasan, természetesen, mondja, hogy mutat nekünk másik helyet. A másik hely végül az ő háza. Bizonygatja, hogy nem mi vagyunk az első utazók, akiket így befogadott. Kínáljuk viszkivel, a legkisebb gyereknek odaadjuk az egyik újonnan vásárolt labdát. Halljuk még az este folyamán, ahogy csipog. Épp elkezdjük a vacsit, amikor visszajön, leül mögénk a székére. Kissé vért izzadva beszélgetést kezdeményezünk. Az a fura, hogy ő semmit nem kérdez vagy mond magától, csak leült, lényegében minket figyelve. Nem is házigazdáskodik, nem kínál meg semmivel. Panaszkodik, hogy nem idevalósi, idegen itt, nincs segítsége, messze van az iskola a gyerekeknek. Nem nagyon értjük, mi van. Vacsi után még csokikör, mosogatás, aztán elküldjük + lefekszünk. Így végülis van vécénk, zuhanyzónk – Csaba nevet, hogy a vécén jól megijesztették egymást a plafonon lévő gyíkkal, Zsuzsi simán csak stresszel a gyíkmozgáshangokon stb. Nyugis éjszaka, szenvedünk a wagai szúnyogcsípésektől.

2017. január 10.

6kor kelünk, 7kor már indulunk, persze reggeli nélkül, de még meghúzunk pár csavart a tetősátron. Csaba random kondéros néninél megveszi a legjobb ár-érték arányú reggelijét: nagytál spagetti, babbal, zöldséggel 50 forintért. Átautózunk egy nemzeti parkon, látunk majmokat, de főleg iskolába, munkába igyekvő embereket – sok a biciklis ezen a vidéken is. Thiebelébe megyünk, különlegesen festett házikókat nézni. Elég hamar leint minket két pasi, kiabálva bizonygatják, hogy ők a guide-ok. Aztán bizonygatják, hogy a 2-2000 cfa belépő mellett még 5000-et kell a guide-nak fizetni. Eléggé az arcunkban vannak, elég idegesek leszünk, végül ott tartunk, hogy vagy 2000 a guide, vagy elmegyünk. Bevállalják annyiért, de a rossz érzés megmarad, majdnem lelépünk, amikor a túra elején megint felhozzák, hogy 2000 az kevés. A guide-unk legalább azt a 2000et szeretné látni, ha már ott vagyunk, kiabál az üzletrontó haverokra. Sikerült végül a guide-ok között is konfliktust szítani J A falu érdekes, már nem annyian lakják, mint fénykorában, de azért látszanak a mindennapi élet nyomai. Igazából ez, és nem is a falon lévő rajzok az érdekesek. Még a fatörzsből faragott lépcső, meg az alacsony bejárat és a lefejezős poén. A guide is felkészült, udvarias, megint akkor a legcukibb, amikor saját magáról mesélhet, hogy francia nőt akar elvenni (de csak egyet!), és hogy mennyire tetszett neki Bordeaux, Párizs, amikor ott volt. Míg odavoltunk, az „őr” elkezdte lemosni a kocsit, ész/tapasztalat nélkül: a szélvédőt kihagyta a motorháztetőt mosta…azért szerencsére a Zsuzsi felőli oldalra, ablakra, tükörre még volt ideje. A határátkelés sima volt, a burkinai fickó viccelődött, a ghánai oldalon gyorsan váltunk is kis költőpénzt, elég egyértelmű minden, de terelgetnek is. Mérnek lázat, papírt töltünk ki, zavart okoz, hogy két útlevelünk van, külön-külön van a burkinai kilépés, meg a ghánai vízum. Megint jó viszont, hogy van carnet-nk. A pagai krokodilszentélyekhez nincs kedvünk, krokodilokkal pózolni, a turistalátványosságként ajánlott házakból pont most láttunk párat a burkinai oldalon, az étterem is üres. Megint kálvária, hogyan találjunk ebédet 2 után, meg Zsuzsi is benézi a térképet, de egy rendőr egész ügyesen eligazít minket, legalábbis Csaba érti. Megtaláljuk a Comme ci comme ca-t. Életunt pincérnő, vergődés a nettel, de a kaja finom, Csaba nagyon boldog a csontnélküli jamaicai csirkével. Csaba megküzd a simkártyáért, Zsuzsi olvadozik közben az autóban. Ja, egy mitsubishis tök hülyén nekiment a parkoló autónak, de lepattant a bal pótkerékről és csak ő tört össze. Megtaláljuk nagy nehezen a Tongo Oasist, nagyon kihalt, de végül megjelenik Daniel, a tulaj: bárhol kempingezhetünk, bármelyik mosdót, zuhanyzót használhatjuk. Kicsit hobbitfalva hangulata van a kunyhóknak, igazán ízléses, kellemes és még nincs túl a szép napjain. Kár, hogy úgy tűnik, az étterem/bár nincs nyitva, Csaba visszaindul a városba sörért a helyi munkásokkal, meg is hívja őket egy-egy sörre. Ülünk a tóparton és sörözünk (az egyik, Orijin, nagyon finom kis édes!), és itt guggol mellettünk a szomszéd kissrác, aki szintén kapott egyet a villogó-csipogó labdából. Még felnézünk a főépület teraszára, ahol Daniel, a tulaj némi marihuána és rádió társaságában élvezi a kilátást. Elmeséli, hogy még a kommunizmus alatt egy „tanulmányút” keretében járt Magyarországon és a többi blokkba tartozó országban, de hiányolta a szabadságot, meg hát a Pink Floyd stb. Könyvelő, mérnök (házak, mozaik), életművész - jó arc nagyon, és nagyon szép helyet hoztak létre a feleségével a Tongo Oázissal. Még megjelenik a sörös üvegekért a legszimpibb munkás, elosztjuk a harmadik sört. Meséli, hogy napi 25 pénzt (kb 2000 Ft) keres, meg ilyesmi. Jó kis este.